„Többet keresek, ezért nem csinálok mást” – Egy házasság árnyékában

– Nem értem, miért vagy mindig ilyen fáradt, Zsuzsa. Én dolgozom egész nap, te meg csak itthon vagy – mondta Gábor, miközben ledobta magát a kanapéra, és elővette a telefonját. A hangjában ott csengett az a lekezelő fölény, amit az utóbbi időben egyre gyakrabban hallottam tőle.

A konyhában álltam, kezemben egy tányér mosatlan edénnyel. A gyerekek, Dóri és Marci, már aludtak, de a lakásban még mindig ott lebegett a nap feszültsége. Azt hiszem, akkor tört el bennem valami. Tíz éve vagyunk házasok. Tíz év alatt annyi mindent átéltünk: közös albérlet Zuglóban, első autónk – egy öreg Suzuki –, Dóri születése, aztán Marcié. Mindig azt hittem, hogy Gábor és én egy csapat vagyunk.

Az utóbbi időben azonban minden megváltozott. Gábor előléptetést kapott a cégnél, most már ő a pénzügyi vezető. Egyre többet dolgozik, de amikor itthon van, mintha csak vendég lenne. Minden házimunka rám marad: főzés, mosás, gyerekekkel tanulás. Ha szóvá teszem, csak annyit mond:

– Zsuzsa, én többet keresek. Ezért nem fogok mást csinálni.

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Mintha minden közös múltunkat egy pillanat alatt semmissé tette volna. Hát ennyit ér az egész? Hogy most már csak a pénz számít?

Anyám gyakran mondogatta: „Lányom, ne hagyd magad! Egy házasság két emberen múlik.” De mit tegyek, ha a másik már nem akar részt venni benne?

Egyik este, amikor Gábor későn ért haza – állítólag céges vacsora volt –, leültem vele beszélgetni.

– Gábor, ez így nem mehet tovább. Nem érzem magam társnak ebben a kapcsolatban.
– Ne dramatizálj már! – legyintett. – Nézd meg, mennyi mindent megengedhetünk magunknak mostanában. Új tévé, nyaralás Balatonon…
– De én nem ezért mentem hozzád! – fakadtam ki. – Nem azért vállaltam két gyereket és egy közös életet, hogy cserébe házvezetőnő legyek!

A hangom remegett. Gábor csak nézett rám üres tekintettel.

– Ha nem tetszik, dolgozz te is többet – mondta végül halkan.

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, hallgattam Gábor egyenletes légzését. Vajon ő tényleg boldog így? Vagy csak megszokta ezt az új szerepet?

Másnap reggel Dóri odabújt hozzám:
– Anya, miért sírtál éjjel?
– Csak rosszat álmodtam – hazudtam neki.

A munkahelyemen – egy zuglói könyvtárban dolgozom részmunkaidőben – próbáltam elterelni a gondolataimat. Kolléganőm, Éva észrevette rajtam a feszültséget.
– Minden rendben otthon? – kérdezte óvatosan.
– Nem igazán… Néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék.
– Tudod, Zsuzsa, nem vagy egyedül ezzel. Az én férjem is azt hiszi, hogy ha ő fizeti a számlákat, akkor minden más az én dolgom.

Éva szavai megnyugtattak valamennyire – legalább nem vagyok egyedül ezzel a problémával. De attól még fájt.

Egy hét múlva Gábor anyja jött át vigyázni a gyerekekre. Amíg ő játszott velük a nappaliban, én és Gábor kettesben maradtunk a konyhában.
– Anyád is látja rajtad, hogy valami nincs rendben – mondtam halkan.
– Anyám mindig mindent túlreagál – vágta rá Gábor.
– Nem lehetne legalább hétvégén segíteni? Vagy elmenni együtt valahová?
– Zsuzsa, nekem szükségem van pihenésre is! Nem érted meg?

A hangja most már türelmetlen volt. Éreztem, hogy falat húzott maga köré.

Aznap este leültem írni egy levelet magamnak. Leírtam mindent: mit érzek, mitől félek, mire vágyom. Aztán elolvastam újra és újra. Rájöttem: elvesztettem önmagam ebben a kapcsolatban.

Elkezdtem apró lépéseket tenni magamért. Jelentkeztem egy online tanfolyamra – régóta szerettem volna fejleszteni magam könyvtár-informatikából. Több időt töltöttem barátnőimmel is: sétáltunk a Városligetben, kávéztunk egy zuglói kis presszóban.

Gábor először nem vette észre a változást. Aztán egy este korábban jött haza és látta, hogy épp online órán vagyok.
– Mi ez? – kérdezte gyanakodva.
– Tanulok – feleltem nyugodtan.
– Minek? Úgyis én tartom el a családot.
– Talán nem mindig lesz így – mondtam csendesen.

A következő hetekben egyre többet vitatkoztunk. Gábor szerint hálátlan vagyok; szerintem ő önző. A gyerekek is érezték a feszültséget: Dóri visszahúzódó lett, Marci dacosabb.

Egy este Dóri odajött hozzám:
– Anya, ti el fogtok válni?
A szívem összeszorult.
– Nem tudom kicsim… De bármi is lesz, szeretlek titeket.

Végül eljött az a pont, amikor választanom kellett: maradok ebben az üres kapcsolatban vagy kilépek belőle? Egyik sem volt könnyű döntés.

Egy vasárnap reggel leültem Gáborral beszélgetni utoljára.
– Gábor… Én így nem tudok tovább élni. Ha nem változtatunk mindketten, akkor ennek vége.
Sokáig hallgatott. Aztán csak ennyit mondott:
– Nekem ez így jó…

Aznap eldöntöttem: új életet kezdek. Nem tudom még pontosan hogyan és hol, de tudom: többet érdemlek annál, mint hogy valaki csak azért tartson maga mellett, mert „többet keres”.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány nő érzi magát láthatatlannak a saját otthonában? És vajon van-e kiút ebből az ördögi körből?