Többé nem vagyok az, aki voltam – Egy magyar nő története a családi hűtlenségről és újrakezdésről
– Most komolyan azt mondod, hogy elköltözöl? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhapulton támaszkodtam. A leves már rég kihűlt, a kanál a tányérban megállt, mintha csak várná, hogy valaki végre kimondja azt, amitől minden megváltozik.
Gábor nem nézett rám. Csak állt az ablak előtt, a sötétben tükröződött az arca, és valahogy idegennek tűnt. – Nem tudom tovább csinálni, Éva. Nem tudok úgy hazajönni, hogy közben máshol érzem magam otthon.
A szívem összeszorult. Tizenhét év házasság után, egyetlen mondatban összeomlott minden. Azt hittem, ha mindent jól csinálok – ha főzök, mosok, dolgozom, támogatom őt a túráiban, ha elviselem a hétvégi kirándulásokat még akkor is, amikor már fájt a térdem –, akkor majd minden rendben lesz. De nem lett.
– Ki az? – kérdeztem végül halkan.
– Zsuzsa. A túracsoportból. Már hónapok óta… – elharapta a mondatot. – Sajnálom.
Nem sírtam. Csak álltam ott, és néztem, ahogy egy élet véget ér. Aztán Gábor összepakolt néhány ruhát, és becsukta maga mögött az ajtót. A csend olyan vastag lett, hogy szinte fojtogatott.
Aznap este először éreztem magam igazán egyedül. A lakás minden sarka Gábort idézte: a gitárja a sarokban, a bakancsa az előszobában, a fényképek a falon. Mindenütt ott volt – és mégis sehol.
Másnap reggel felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.
– Mondtam én neked! – csattant fel Kata. – Egy férfi sosem tud egy helyben maradni. Ha nem mész vele, majd talál valakit, aki megy.
– De hát… én próbáltam…
– Próbáltad, de nem volt elég. Tudod mit? Most legalább magadra gondolj végre! – mondta Kata határozottan.
De hogyan gondoljon magára az ember, ha egész életében másokat szolgált ki? Ha mindig csak azt nézte, ki mit vár tőle?
A következő hetekben Gábor csak egyszer jött vissza: hogy megbeszéljük a lakáscserét. Zsuzsa is elvált, neki is van egy kisfia – Gábor szerint nekik nagyobb hely kell majd. Én meg maradjak egyedül egy háromszobás panelban? Végül belementem a cserébe: kaptam egy világos garzont Zuglóban. Frissen festve, új konyhabútorral. Mindenki azt mondta: szerencsém van.
De én csak ültem esténként az ablakban, néztem a villamosokat és azon gondolkodtam: most akkor ez az életem? Egyedül? Negyvennyolc évesen?
A családommal sosem volt szoros kapcsolatom. Anyám mindig is a bátyámat favorizálta: „Péter majd gondoskodik rólunk öreg napjainkra” – mondogatta már gyerekkorunkban is. Én voltam az okos lány, aki elment Pestre tanulni és ott is maradt. Nekik ez mindig gyanús volt: „Mit keresel te ott a nagyvárosban? Minek neked ennyi pénz?”
Az apám temetésén voltam utoljára otthon a faluban. Akkor is csak azért mentem le, mert muszáj volt. Anyám rám se nézett igazán; Péter intézett mindent.
Most viszont Péter hívott fel egy este.
– Szia Éva! Anyu beteg lett… Nem tud már főzni magának, alig bír felkelni az ágyból. Jó lenne, ha lejönnél pár napra segíteni.
– Most? Épp most rúgtak fel mindent alattam… – gondoltam magamban.
– Tudod jól, hogy nekem is dolgoznom kell! – folytatta Péter. – Meg hát… te úgyis egyedül vagy mostanában.
Ez fájt. Mintha csak azért lennék jó nekik, mert nincs más dolgom.
Végül mégis lementem vidékre. Az anyám háza ugyanolyan volt, mint gyerekkoromban: dohos szagú folyosó, régi szőnyegek, a sparheltben parázsló tűz. Anyám az ágyban feküdt, sápadtan.
– Na végre! – mondta fáradtan. – Azt hittem, már sose jössz.
– Hát… sok dolgom volt mostanában – válaszoltam óvatosan.
– Tudom én jól… A városban mindig van valami fontosabb.
A következő napokban főztem rá, takarítottam, gyógyszert hoztam a patikából. Péter csak esténként jött át: hozott pár szatyrot az Aldiból és gyorsan elment.
Egyik este anyám rám nézett:
– Mi van veled? Olyan furcsa vagy…
– Elhagyott Gábor – mondtam ki végül halkan.
Anyám sóhajtott.
– Az apád is ilyen volt… Mindig ment volna máshoz… De én nem engedtem! Te túl puhány vagy, Éva! Mindig mindenkinek meg akarsz felelni!
Ez úgy ütött szíven, mintha pofon vágott volna. Hát ezért jöttem ide? Hogy még itt is azt hallgassam: mindenért én vagyok a hibás?
Az éjszakák hosszúak voltak vidéken. Hallgattam anyám szuszogását a másik szobából és azon gondolkodtam: vajon tényleg én rontottam el mindent? Tényleg lehetett volna másképp?
Egyik reggel Péter beállított egy doboz almával és egy új tévével.
– Na tessék! Most már lesz mit nézni egész nap! – mondta anyámnak büszkén.
Aztán odafordult hozzám:
– Te mikor mész vissza Pestre? Anyuval úgyis minden rendben lesz most már…
Éreztem: csak addig kellettem nekik, amíg elvégeztem a piszkos munkát. Amint megjött Péter ajándéka és anyám jobban lett kicsit, már mehettem is vissza a garzonomba.
Hazafelé a vonaton sírtam először igazán. Nem Gábor miatt – hanem mert rájöttem: sosem tartoztam igazán sehová.
A következő hetekben próbáltam új életet kezdeni Budapesten. Elmentem sétálni a Városligetbe, beiratkoztam egy könyvtárba, néha találkoztam Katával kávézni. De minden este ugyanazt éreztem: ürességet.
Egy nap azonban történt valami váratlan. A házban lakó idős néni – Marika néni – becsöngetett hozzám.
– Drága Évikém! Segítenél nekem felvinni ezt a csomagot? Olyan nehéz!
Felvittem neki a szatyrot; közben beszélgetni kezdtünk. Kiderült: ő is özvegy már húsz éve. Nincsenek gyerekei sem.
– Tudod mit tanultam meg ennyi év alatt? – kérdezte Marika néni mosolyogva. – Hogy az embernek magának kell megtalálnia az örömöt az életben. Ne várd mástól!
Ez a mondat valahogy belém égett.
Attól kezdve minden héten átmentem hozzá beszélgetni vagy segíteni neki bevásárolni. Lassan rájöttem: nem vagyok teljesen egyedül ebben a világban. Csak eddig rossz helyen kerestem a szeretetet és az elfogadást.
Egy év telt el azóta, hogy Gábor elment. Már nem fáj annyira. Néha még álmodom vele; néha eszembe jut anyám szemrehányó tekintete vagy Péter önző mondatai. De már nem ezek határozzák meg az életemet.
Most már tudom: lehet újrakezdeni bármikor – akár negyvennyolc évesen is. Lehet barátokat találni ott is, ahol nem számít rá az ember; lehet örülni apró dolgoknak is.
Néha mégis felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg én rontottam el mindent? Vagy csak rossz helyen kerestem azt, amire szükségem volt?
Ti mit gondoltok? Lehet-e igazán újrakezdeni ennyi csalódás után?