Tizenöt perc a csendben – Egy nagymama vallomása
– Anya, kérlek, vigyázz Bencére, csak egy órára kell elmennem! – hallottam Ellát, a lányomat, ahogy idegesen toporgott a bejárati ajtóban. A hangjában ott remegett az aggodalom és a fáradtság. Bence, az én kis unokám, alig múlt két hónapos. Én pedig, mint minden nagymama, büszkén vállaltam a feladatot.
– Menj csak nyugodtan, kicsim! – mosolyogtam rá. – Itt vagyok, minden rendben lesz.
Aztán becsukódott mögötte az ajtó, és hirtelen csend lett. Bence békésen aludt a kiságyában, én pedig leültem a kanapéra, hogy végre egy kicsit magamhoz térjek. Azonban ahogy körbenéztem a lakásban, rájöttem, hogy elfogyott a tej és a kenyér is. „Csak leugrok gyorsan a boltba, tizenöt perc az egész. Mire visszaérek, Bence még mindig aludni fog” – gondoltam magamban.
A kabátomat felkaptam, és még egyszer odapillantottam a kiságyhoz. Bence mélyen szuszogott, arcán az ártatlan béke. „Semmi baj nem történhet ennyi idő alatt” – nyugtattam magam. Bezártam az ajtót, és lesiettem a lépcsőházban.
A boltban persze sor állt. Egy idős néni előttem hosszasan válogatta az aprópénzt, én pedig egyre türelmetlenebbül doboltam az ujjaimmal a kosár fülén. Az órámra néztem: már tíz perce elment. „Még öt perc, és otthon vagyok” – ismételgettem magamban.
Amikor visszaértem a lakásba, minden csendes volt. Bence még mindig aludt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, de valami furcsa érzés motoszkált bennem. Vajon tényleg helyes volt ez? Vajon tényleg nem történt semmi baj?
Alig telt el fél óra, amikor Ellie hazaért. Azonnal észrevette a friss kenyeret az asztalon.
– Anya… te elmentél boltba? – kérdezte döbbenten.
– Csak pár percre… Bence végigaludta az egészet – próbáltam mentegetőzni.
Ellie arca elfehéredett. – Egyedül hagytad őt? Két hónaposan?
A hangja remegett a düh és a félelem keverékétől. Hirtelen minden levegő kiszorult a szobából. Éreztem, ahogy a bűntudat lassan rátelepszik a mellkasomra.
– Nem gondoltam volna, hogy baj lehet… – suttogtam.
– És ha történt volna valami? Ha megfullad? Ha tűz üt ki? Ha valaki betör? – sorolta Ellie kétségbeesetten.
Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán, miközben ő sírva ölelte magához Bencét.
Aznap este Ellie nem szólt hozzám többet. Másnap reggel összepakolta Bence holmiját, és hazamentek. Napokig nem hívott fel. Minden percben azon rágódtam: hogyan lehettem ilyen felelőtlen? Miért gondoltam azt, hogy egyedül hagyhatom azt a pici gyermeket?
A család többi tagja is megtudta. A fiam, Gábor is felhívott:
– Anya, ezt komolyan gondoltad? Hogy hagyhattad magára?
Próbáltam magyarázkodni: „Nem történt semmi baj! Csak tizenöt perc volt!” De mindenki csak azt látta: megingott bennem a bizalom.
Hetekig tartott, mire Ellie hajlandó volt újra beszélni velem. Addigra már minden éjszaka álmatlanul forgolódtam az ágyban. Hallottam Bence sírását a fejemben, éreztem Ellie csalódottságát és haragját.
Egyik délután végül Ellie átjött hozzám. Leültünk egymással szemben az asztalhoz.
– Anya… tudom, hogy nem akartál rosszat – kezdte halkan –, de nekem most nagyon nehéz újra bízni benned.
– Tudom – mondtam sírva –, és soha többé nem tennék ilyet. Megtanultam a leckét.
Sokáig csak ültünk csendben. Aztán Ellie megszorította a kezem.
– Szükségem van rád… de mostantól mindent megbeszélünk előre. És ha valami közbejön, inkább szólj nekem vagy Gábornak.
Bólintottam. Megfogadtam magamban: soha többé nem kockáztatom meg ezt a bizalmat.
Azóta minden alkalommal, amikor Bencére vigyázok, ott ülök mellette, figyelem minden lélegzetvételét. És minden alkalommal eszembe jut az a tizenöt perc csend – és hogy mennyire törékeny lehet egy család bizalma.
Vajon hányan követték már el ezt a hibát? És vajon hányan merik bevallani maguknak is? Önök mit tettek volna a helyemben?