Tizennyolc évesen apának lenni: Egy magyar tinédzser terhesség története vidéken
– Anya, beszélnünk kell – mondta Gergő, miközben remegett a hangja. A konyhaasztalnál ültem, a kezem automatikusan kavargatta a teát, de már éreztem, hogy valami nagy baj van. Az ablakon túl a májusi eső kopogott, mintha csak a szívem dobogását utánozná.
– Mi történt, kisfiam? – kérdeztem, de már tudtam, hogy nem lesz könnyű meghallgatni a választ.
Gergő lesütötte a szemét. – Réka terhes. Tőlem.
A bögre kiesett a kezemből, a tea végigfolyt az asztalon. Egy pillanatig csak néztem rá, mintha idegen lenne. Tizennyolc éves volt, érettségire készült, és most azt mondja: apa lesz. A gondolatok cikáztak bennem: mit fognak szólni a szomszédok? Mit mondok majd az iskolában? Mi lesz az ő életével? Mi lesz velünk?
A férjem, Laci, épp akkor lépett be az ajtón. Az arcán láttam, hogy már ő is tudja. Gergő valószínűleg neki mondta el először. Laci csendben leült mellénk, és csak ennyit mondott:
– Most mihez kezdünk?
Aznap este nem aludtam. Hallgattam Gergő szobájából kiszűrődő halk sírást. Réka szülei sem fogadták jól a hírt – másnap átjöttek hozzánk. Réka anyja, Ildikó, sírt és kiabált egyszerre:
– Hogy lehettek ilyen felelőtlenek? Most mi lesz a lányommal?
Próbáltam nyugtatni őket, de magamban én is ugyanazokat a kérdéseket tettem fel. Gergő és Réka ott ültek egymás mellett, kezük összefonódva, mint két elveszett gyerek.
A faluban gyorsan terjednek a hírek. Másnap már a boltban is suttogtak mögöttem:
– Hallottad? A Kovácsék fia…
A barátnőm, Zsuzsa, próbált vigasztalni:
– Ne törődj velük! Minden családban lehet baj. Az unokád legalább szeretetben fog felnőni.
De én csak azt éreztem: kudarcot vallottam anyaként. Nem beszéltem eleget Gergővel a felelősségről? Hol rontottam el?
Az érettségi heteiben Gergő alig szólt hozzánk. Réka egyre többet volt nálunk – néha együtt tanultak, máskor csak csendben ültek egymás mellett. Egy este Gergő odajött hozzám:
– Anya, nem akarom elhagyni Rékát. De félek. Nem tudom, hogy fogom eltartani őket.
Megsimogattam a fejét. – Nem vagy egyedül ebben. Mi segítünk, amiben tudunk.
Laci viszont másképp látta:
– Ha már felnőttnek érzed magad, viselkedj is úgy! Dolgoznod kell majd, fiam.
Gergő csak bólintott. Másnap már állásokat keresett az interneten: raktárosnak jelentkezett egy közeli áruházba.
Réka szülei ragaszkodtak hozzá, hogy a lányuk otthon maradjon velük a szülésig. Gergő minden nap átjárt hozzájuk – néha úgy jött haza, mintha éveket öregedett volna egy nap alatt.
A családi ebédek feszültek lettek. Réka apja, Sándor, alig szólt hozzánk. Egy vasárnap végül kitört:
– Ha már így alakult, legalább házasodjatok össze! Nem lehet csak úgy gyereket vállalni felelősség nélkül!
Gergő és Réka egymásra néztek – mindketten pánikba estek. Éreztem rajtuk: nem erre vágytak. De Sándor hajthatatlan volt.
Az esküvő szerény volt: csak a legszűkebb család jött el. Gergő öltönyben állt az anyakönyvvezető előtt – még mindig gyereknek láttam őt.
A baba augusztusban született meg – egy kislány lett, Lili. Amikor először tartottam a karomban az unokámat, minden harag és félelem eltűnt belőlem. Csak azt éreztem: szeretem ezt a gyereket.
De az élet nem lett könnyebb. Gergő dolgozott nappal, éjjel tanult esti tagozaton. Réka otthon volt Lilivel – néha sírt a fáradtságtól. Egy este összevesztek:
– Nem bírom tovább! – kiabálta Réka.
– Én sem! – vágta rá Gergő.
Ott álltam az ajtóban, és nem tudtam segíteni nekik. Csak néztem őket: két gyerek próbál felnőttként élni egy olyan világban, ahol mindenki ítélkezik felettük.
Azóta eltelt két év. Gergő most már főállásban dolgozik egy autószerelő műhelyben, Réka visszament tanulni levelezőn. Lili egészséges és boldog – igazi kis örökmozgó.
Néha még mindig azon gondolkodom: vajon jól tettük-e, hogy mindent rájuk bíztunk? Elég erős voltam-e anyaként? És vajon mit gondolnak erről mások?
„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni ilyen fiatalon felelősséget vállalni? Vagy örökre gyerekek maradnak azok, akik túl korán válnak szülővé?”