Tizennyolc év kávé és csend: Az igazság, amit megtudtam, amikor Károly bácsi eltűnt

– Már megint ugyanaz a fekete, ugye, Károly bácsi? – kérdeztem, miközben a gőzölgő csészét letettem elé. Ő csak biccentett, ahogy mindig. A keze enyhén remegett, de a tekintete szikár maradt. Tizennyolc éve minden reggel ugyanott ült, az ablaknál, háttal a világnak, arccal a kávé felé. Soha nem kérdezett semmit, soha nem szólt hozzám többet egy morgásnál.

A presszóban már mindenki csak úgy emlegette: „a mogorva öreg”. A kolléganőm, Zsuzsa mindig azt mondta: – Biztos valami régi párttitkár lehetett, azért ilyen zárkózott. – Én csak vállat vontam. Nem tudtam róla semmit. Csak azt, hogy minden reggel pontosan 7:30-kor belép, leül az ablakhoz, és várja a kávéját.

Egyik reggel azonban nem jött. Először azt hittem, csak elaludt vagy orvoshoz ment. De másnap sem jelent meg. Harmadnap már feszengtem. Hiányzott a jelenléte, az a furcsa csend, amit maga körül teremtett. Mintha egy darab hiányzott volna a reggeli rutinból.

– Nem láttad Károly bácsit? – kérdeztem Zsuzsát.
– Nem. De lehet, hogy végre elköltözött vidékre a lányához. – legyintett.

De valami nem hagyott nyugodni. Aznap este zárás után elindultam a címre, amit egyszer hallottam tőle, amikor egy postás rossz helyre hozott egy levelet. Egy régi bérház volt a Thököly úton. A kapu zárva, de egy idős néni épp beengedett.

– Károly bácsit keresem – mondtam halkan.
– A harmadikon lakik… vagyis lakott – felelte a néni, és lesütötte a szemét.

A folyosón csend volt. Az ajtón egy fekete szalag lógott. Megálltam. A szívem összeszorult.

– Maga ismerte apámat? – szólalt meg mögöttem egy női hang.
Egy negyvenes éveiben járó asszony állt ott, fáradt szemekkel.
– Én… csak a presszóból – hebegtem.
– Mindig azt mondta, maga az egyetlen ember, akihez még van kedve beszélni – mondta halkan.
Elakadt a lélegzetem.
– De hiszen… soha nem beszélgettünk igazán – tiltakoztam.
– Maga nem is tudja, mennyit jelentett neki az a reggeli kávé – mosolygott szomorúan. – Apám egész életében magányos volt. Anyám régen meghalt, én vidéken dolgozom. Ő meg… valahogy sosem tudott újra közel engedni senkit magához.

A lakásban minden olyan volt, mint egy múzeumban: régi könyvek, megsárgult fényképek, egyetlen fotel az ablak mellett. Az asztalon ott állt egy csésze – pontosan olyan, mint amilyet én vittem neki minden reggel.

– Tudja… – kezdte a lánya –, apám fiatalon nagy reményekkel jött fel vidékről. Tanár akart lenni, de 56-ban besúgták. Elvették az állását. Soha nem bocsátott meg magának semmiért. És másoknak sem igazán.

A torkomban gombóc nőtt. Hányszor ítéltem el én is embereket anélkül, hogy ismertem volna őket? Hányszor gondoltam azt Károly bácsiról is: biztos rossz ember volt fiatalon? Most meg itt állok a lakásában, és rájövök: csak egy magányos öregember volt, aki minden nap várt valamire – talán csak egy mosolyra vagy egy kedves szóra.

A lánya rám nézett:
– Szeretnék magának valamit adni. Apám ezt írta le az utolsó napokban.
Egy összehajtogatott papírt nyomott a kezembe. Reszketve olvastam:
„A presszós lány mindig mosolyog rám. Nem tudja, mennyit jelent ez nekem. Talán egyszer elmondom neki.”

Könnyek szöktek a szemembe. Visszaemlékeztem minden reggelre: arra az apró biccentésre, arra a csendes jelenlétre. És most már tudtam: mennyi mindent jelenthet valakinek egyetlen apró gesztus is.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: hány Károly bácsi ül még most is némán egy presszóban vagy otthon? Hányan vannak körülöttünk, akiket csak címkézünk anélkül, hogy megpróbálnánk megérteni őket?

Másnap reggel újra dolgoztam. Amikor belépett egy idős úr, akit eddig sosem láttam, odamentem hozzá:
– Jó reggelt! Mit hozhatok?
Ő meglepődött, majd elmosolyodott.

Talán mostantól máshogy nézek majd az emberekre.

Vajon hány kimondatlan történet lapul még körülöttünk? És vajon lesz-e bátorságunk egyszer meghallgatni őket?