Tíz lány után: Egy magyar anya reményei és csalódásai

– Már megint lány? – csattant fel anyósom, Ilona néni, amikor megtudta, hogy a kilencedik gyermekem is kislány lett. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögre körül. A férjem, László csak hallgatott, az ujjai idegesen doboltak az asztalon. A falusi házunkban mindenki tudta: nálunk mindig lány születik. És most, hogy újra terhes vagyok, mindenki csak egyetlen kérdést tesz fel: „Na, most végre fiú lesz?”

Nem tudom, mikor kezdtem el félni attól, hogy csalódást okozok. Talán akkor, amikor az első lányom, Zsuzsi megszületett, és László anyja csak annyit mondott: „Majd a következő fiú lesz.” Akkor még hittem benne. De most, kilenc lány után, már csak fáradtságot érzek. A faluban összesúgnak mögöttem: „Szegény Katalin, nem tud fiút szülni.”

A lányok hangja betölti a házat. Anna és Réka éppen veszekszenek azon, kié legyen az utolsó palacsinta. Zsófi a sarokban ül, csendben rajzol. Mindegyikük más, mindegyikük külön világ. És én szeretem őket – mindegyiket. De amikor László rám néz esténként, látom a szemében azt a kimondatlan vádat: „Miért nem tudsz fiút adni nekem?”

Egy este László halkan megszólalt:
– Kati, tudod jól, hogy apám is mindig fiút akart. Én is… hát… jó lenne egy fiú.
– És ha most is lány lesz? – kérdeztem vissza.
– Akkor majd próbálkozunk tovább – mondta fáradtan.

Azt hittem, sírni fogok. De már elfogytak a könnyeim.

A szomszédasszonyom, Marika egyszer azt mondta: „Te vagy a legerősebb nő a faluban. Kilenc gyerek! Én már kettő után is kész voltam.” De nem az erősségem miatt beszélnek rólam. Hanem mert nincs fiam.

Anyám is gyakran megjegyzi:
– Régen nem volt ilyen gond. A férfiak elfogadták, amit az Isten adott.
De anyámnak három fia született. Ő sosem érezte ezt a nyomást.

A templomban vasárnaponként mindenki engem néz. A pap is külön áldást mond rám: „Adjon az Úr egészséges gyermeket – és talán egy fiút is!” Minden szó tűként szúr belém.

A legidősebb lányom, Zsuzsi egyszer megkérdezte:
– Anya, te tényleg jobban örülnél egy fiúnak?
– Nem – válaszoltam gyorsan. – Nekem ti vagytok a legfontosabbak.
De belül ott volt a félelem: mi lesz, ha egyszer ők is azt érzik majd, hogy nem elég jók?

A tizedik terhesség nehezebb volt minden eddiginél. Az orvos a városban azt mondta:
– Katalin, maga már nem fiatal. Vigyázzon magára!
De én csak arra gondoltam: vajon most végre fiú lesz?

A családi ebédeken Ilona néni mindig szóba hozza:
– Az én időmben az asszonyok addig szültek, míg fiú nem lett.
A húgom egyszer rám nézett és halkan megjegyezte:
– És te meddig bírod még?
Nem tudtam válaszolni.

Az utolsó hetekben egyre többet álmodtam arról, hogy megszületik a kisfiam. László boldogan emeli fel, Ilona néni sír örömében. De amikor felébredtem, csak ürességet éreztem.

A szülés napján vihar tombolt odakint. A kórházban László keze hideg volt az enyémben.
– Bármi lesz is… – kezdte.
De nem fejezte be.

Amikor meghallottam a baba sírását és az orvos azt mondta: „Kislány!”, először csak csend volt bennem. Aztán valami furcsa nyugalom töltött el.

László arca elsápadt. Ilona néni nem szólt semmit. A lányok viszont ujjongva fogadták az új testvért.

Otthon este egyedül maradtam a babával. Néztem az apró arcát és halkan suttogtam:
– Te vagy az én ajándékom.

Másnap reggel László odajött hozzám. Sokáig hallgatott, majd megsimogatta a fejemet.
– Kati… talán elég ennyi. Nem akarom elveszíteni téged.
Először éreztem azt, hogy talán tényleg számítok neki.

Azóta eltelt pár hónap. A faluban még mindig összesúgnak mögöttem. De már nem érdekel annyira. A lányaim boldogok – és én is próbálok az lenni.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg csak akkor vagyok elég jó anya vagy feleség, ha fiút szülök? Vagy végre eljön az idő, amikor mi nők is elégnek érezhetjük magunkat úgy, ahogy vagyunk?

Ti mit gondoltok? Meddig kell megfelelnünk mások elvárásainak? Vajon valaha változik ez a világ?