„Tíz éve tudom, hogy megcsalsz, de játszottam a boldog feleséget” – Egy magyar asszony vallomása huszonöt év házasság után
– Tudod, hogy sosem szerettem a mákos gubát – szólt rám Laci, miközben az asztalra tettem a gőzölgő tálat. Hangja fáradt volt, mint minden este mostanában. A gyerekek már kirepültek, csak ketten maradtunk ebben a túl nagyra nőtt panelban Zuglóban. A tévé halkan duruzsolt a háttérben, de egyikünk sem figyelt rá igazán.
A kanál megállt a kezemben. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha az egész életem egyetlen hosszú, fáradt sóhaj lenne. Huszonöt év. Huszonöt év alatt hányszor tettem le elé vacsorát? Hányszor mosolyogtam rá akkor is, amikor legbelül sírtam? Hányszor játszottam el a boldog feleséget, miközben tudtam, hogy más nőkhöz jár?
Tíz éve tudom. Tíz éve, hogy először megláttam azt az üzenetet a telefonján: „Várom az estét, szerelmem.” Először azt hittem, tévedés. Aztán jöttek a késői érkezések, a hirtelen üzleti utak, a parfümillat az ingjén, ami nem az enyém volt. Minden alkalommal összeszorult a gyomrom, de sosem kérdeztem rá. Féltem a választól. Féltem attól, hogy ha kimondom, valósággá válik.
Aztán megszoktam. Mint ahogy megszokja az ember a zajos szomszédot vagy a csöpögő csapot. Az emberi lélek furcsa: képes hozzászokni a fájdalomhoz is.
– Laci, beszélnünk kell – mondtam halkan.
Fel sem nézett a tányérjából.
– Most ne, fáradt vagyok.
A szavak úgy hullottak rám, mint a hideg esőcseppek. Mindig fáradt volt. Mindig volt valami fontosabb. A munka, a barátok, az „üzleti vacsorák”. Én pedig csak ott álltam a háttérben, mint egy díszlet.
Anyám hangja csengett a fejemben: „Az asszony dolga összetartani a családot.” Hányszor hallottam ezt gyerekkoromban? Apám is csalta anyámat. Ő is tűrt. Én is tűrtem. A lányaimnak is ezt tanítottam volna tovább?
Aznap este nem aludtam. Csak feküdtem az ágyban, hallgattam Laci egyenletes légzését. Vajon álmodik rólam? Vagy valamelyik szeretőjéről? Vajon én vagyok még valaki számára fontos ezen a világon?
Másnap reggel Laci már elment dolgozni, amikor felkeltem. A konyhában egy cetli várt: „Későn jövök.” Semmi puszi, semmi szeretlek. Csak egy rideg üzenet.
A tükörbe néztem. Az arcomon mély ráncok húzódtak végig – mindegyik egy-egy elfojtott könnycsepp emléke. Hová lett az a fiatal lány, aki hitt abban, hogy örökké tart a szerelem?
A telefonom pittyent: üzenet érkezett. A lányom írt: „Anya, minden rendben?”
Nem tudtam mit válaszolni. Mit írhat ilyenkor az ember? Hogy hazugságban él? Hogy minden nap fáj?
Délután átjött Marika, a szomszédasszony.
– Olyan sápadt vagy ma is, Éva! – aggódott.
– Csak fáradt vagyok – hazudtam reflexből.
– Tudod… láttam Lacit múlt héten a Városligetben egy nővel – mondta halkan.
Nem lepett meg. Csak bólintottam.
– Régóta megy ez – suttogtam.
Marika megölelt.
– Miért nem lépsz ki ebből? Fiatal vagy még! Élhetsz másképp is!
Először nevetni akartam ezen az abszurd ötleten. Aztán sírni kezdtem. Zokogtam Marika vállán, mint egy gyerek.
Aznap este Laci később jött haza. Nem kérdezte meg, miért vörös a szemem. Nem érdekelte.
– Hol voltál? – kérdeztem végül.
– Üzleti vacsora – felelte gépiesen.
– Ne hazudj! Tudom mindent! Tíz éve tudom! – kiáltottam rá remegő hangon.
Megállt az ajtóban. Először láttam rajta félelmet.
– Miért nem mondtad el eddig? – kérdezte halkan.
– Mert féltem! Mert azt hittem, ha eljátszom a boldog feleséget, minden rendbe jön! De nem jött…
Csend lett. Olyan csend, amiben hallani lehetett volna a szívem törését.
– El akarok válni – mondtam ki végül.
Laci csak állt ott némán. Nem könyörgött, nem harcolt értem. Csak bólintott.
Aznap este összepakoltam néhány ruhát és átmentem Marikához aludni. Másnap reggel felhívtam a lányomat.
– Anya… jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Most már igen – feleltem könnyek között.
Azóta eltelt három hónap. Egyedül élek egy kis albérletben Újpesten. Néha magányos vagyok, néha félek az új élettől. De minden reggel úgy kelek fel, hogy tudom: most már önmagamért élek.
Sokszor gondolkodom: miért tűrtem ennyi ideig? Miért hittem el, hogy csak így lehet élni? Vajon hány nő él még ma is ugyanebben a hazugságban?
Mit gondoltok? Van értelme ennyi év után újrakezdeni? Vagy tényleg csak illúzió volt minden reményem?