Tíz év után visszatér az apja – Mit tegyek most?

– Anya, ki az a bácsi az ajtóban? – kérdezte Bence, miközben a konyhából kinézett a folyosóra. A hangja remegett, ahogy én is. Az ajtóban ott állt Gábor, a fiam apja, akit tíz éve nem láttam. A keze remegett, a szeme alatt sötét karikák. Egy pillanatig azt hittem, álmodom.

– Szia, Zsófi – szólalt meg halkan, mintha attól félne, hogy a hangja összetör valamit bennem. – Beszélhetnénk?

A szívem hevesen vert. Tíz év. Tíz év magyarázat nélkül. Tíz év egyedül, miközben minden este azt kérdeztem magamtól: miért hagyott el minket? Miért nem volt ott Bence első lépéseinél, az óvodai ballagásánál, a beteg éjszakákon? Most pedig itt áll, mintha csak tegnap ment volna el.

– Bence, menj be a szobádba, kérlek – mondtam halkan. A fiam rám nézett, majd Gáborra, és szó nélkül eltűnt az ajtó mögött.

Gábor belépett a lakásba. A cipőjét sem vette le, csak állt ott, mint aki nem tudja eldönteni, menjen-e vagy maradjon.

– Tudom, hogy nincs jogom csak úgy megjelenni – kezdte. – De… szeretném látni a fiamat. Szeretném megismerni.

Felnevettem. Egy keserű, fájdalmas nevetés volt. – Most? Tíz év után? Hol voltál eddig? Tudod egyáltalán, milyen színű a szeme? Hogy mit szeret reggelizni? Hogy fél a vihartól?

Gábor lehajtotta a fejét. – Hibáztam. Nagyon hibáztam. De most itt vagyok. Szeretném jóvátenni.

A szavak súlya alatt majdnem összeroppantam. Hányszor képzeltem el ezt a pillanatot! Hányszor gyakoroltam fejben, mit mondanék neki! De most minden szó üresnek tűnt.

– Nem tudom, mit vársz tőlem – mondtam végül. – Bence nem ismer téged. Nekem kellett elmagyaráznom neki, miért nincs apukája. Nekem kellett végignéznem, ahogy más gyerekek apukájával fociznak a játszótéren, miközben ő csak állt mellettem csendben.

Gábor közelebb lépett. – Adj egy esélyt! Csak egyetlen esélyt! Nem akarom elvenni tőled Bencét… csak szeretném látni őt néha. Megpróbálni bepótolni valamit abból, amit elszalasztottam.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Az elmúlt évek minden fájdalma ott volt bennük: a magányos karácsonyok, amikor Bence azt kérdezte: „Anya, nekem miért nincs apukám?” Az anyák napi ünnepségek az iskolában, ahol mindig csak én ültem a nézőtéren.

– Nem tudom… tényleg nem tudom – suttogtam.

Aznap este alig aludtam. Bence csendben feküdt mellettem az ágyban. Megsimogattam a haját.

– Anya… ő tényleg az apukám? – kérdezte halkan.

– Igen, kicsim – válaszoltam. – Ő az apukád.

– Akkor miért nem volt itt soha?

Nem tudtam mit mondani. Csak öleltem őt szorosan.

Másnap Gábor újra eljött. Ezúttal hozott egy kis autót Bencének. Zavartan nyújtotta át neki.

– Szia, Bence! Én vagyok az apukád… Tudom, hogy furcsa ez most neked…

Bence csak nézte őt nagy szemekkel. Nem szólt semmit. Az ajándékot letette az asztalra.

A következő hetekben Gábor többször is próbált közeledni. Elvitte Bencét fagyizni a Duna-partra, együtt nézték a villamosokat a Margit hídon. De minden alkalommal ott volt köztünk valami láthatatlan fal: tíz év hiánya nem múlik el néhány közös programmal.

Anyám is beleszólt: – Zsófi, ne engedd vissza azt az embert! Hányszor sírtál miatta! Most meg hirtelen családot akar?

A barátnőm, Kata mást mondott: – Talán megváltozott. Talán Bencének szüksége van rá…

Éjszakánként csak forgolódtam az ágyban. Mi lenne a helyes döntés? Megvédjem Bencét egy újabb csalódástól? Vagy adjak esélyt annak, hogy legyen apja?

Egy este Gábor felhívott.

– Zsófi… tudom, hogy nem bízol bennem. De szeretném elmondani, miért mentem el akkor…

Hallgattam.

– Megijedtem. Fiatal voltam, gyáva… Apám mindig azt mondta: „Egy férfi nem hagyja ott a családját.” Én mégis megtettem. Azt hittem, majd könnyebb lesz nélkületek… de minden nap hiányoztatok.

A hangja remegett. Éreztem benne az őszinteséget – de vajon elég ez?

Bence egyre többet beszélt róla otthon.

– Anya, ma apa megtanított biciklizni! – mesélte csillogó szemekkel.

Láttam rajta: szüksége van rá. De vajon Gábor tényleg kitart majd? Vagy újra eltűnik?

Egy este leültünk hárman vacsorázni. Feszengve ültünk egymás mellett.

– Bence – kezdte Gábor –, szeretném bepótolni mindazt, amit kihagytam… De tudom, hogy ez nem megy egyik napról a másikra.

Bence csak bólintott.

Éreztem: most már nem csak rólam szól ez a történet. Hanem arról is, hogy képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak? Hogy lehet-e újrakezdeni ennyi év után?

Most itt ülök az ablakban és nézem, ahogy Bence és Gábor együtt fociznak lent a parkban. A szívem egyszerre tele reménnyel és félelemmel.

Vajon jól döntöttem? Lehet-e pótolni tíz elveszett évet? Ti mit tennétek a helyemben?