Tíz év után elhagyott, majd összetörten tért vissza – Egy férfi vallomása a megbocsátásról és újrakezdésről

– Mit keresel itt, Eszter? – kérdeztem rekedten, miközben az ajtófélfának támaszkodtam. A szívem hevesen vert, mintha egyszerre akarna kitörni és összetörni. Eszter ott állt előttem, a régi kabátjában, hatalmas pocakkal, könnyes szemekkel. Egy pillanatig csak néztük egymást, mintha mindketten azt remélnénk, hogy a másik mondja ki először: mi történt velünk?

– Sándor… nincs hová mennem – suttogta végül. Hangja remegett, mint egy gyereké, aki fél a sötétben. – Kérlek… csak egy éjszakára…

Tíz évig voltunk házasok. Tíz évig hittem, hogy mindent kibírunk. Hogy a hétköznapok apró harcai, a pénzügyi gondok, az anyósom állandó beszólásai, a gyerek utáni vágyakozásunk – mindez csak megerősít minket. Aztán tavaly Eszter egyszer csak közölte: beleszeretett valaki másba. Egy kollégájába, Gáborba. Azt mondta, nem tud tovább hazudni magának. Összepakolt néhány ruhát és elment.

Az első hetekben azt hittem, belehalok. Az üres lakásban minden rá emlékeztetett: a kávésbögréje, a parfümje illata a hálóban, a közös fényképeink a polcon. Anyám próbált vigasztalni, de csak olajat öntött a tűzre: „Mondtam én, hogy túl szép ez a lány hozzád! Az ilyenek mindig elmennek.” A barátaim kínosan kerültek, mintha attól félnének, hogy a magány ragályos.

Aztán teltek a hónapok. Megtanultam egyedül főzni, mosni, vasalni. Néha még élveztem is a csendet. De minden este ugyanazzal az ürességgel feküdtem le: miért nem voltam elég jó neki?

Most pedig itt állt újra az ajtómban. Egy év telt el. És Eszter terhes volt.

Beengedtem. Leült a kanapéra, és csak sírt. Hosszú percekig nem szóltunk egymáshoz. Végül megtörte a csendet:

– Gábor elhagyott… amikor megtudta, hogy babát várok. Azt mondta, nem akar családot. Nem tudtam hová menni… Anyám kitagadott…

A szavaira összeszorult a torkom. Egyszerre éreztem dühöt és sajnálatot. Hát ezért jött vissza? Mert senki másnak nem kellett?

– És most mit vársz tőlem? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom… csak… annyira egyedül vagyok…

Aznap este Eszter nálam maradt. Külön szobában aludtunk. Hajnalban hallottam, ahogy sír.

A következő napokban próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De anyám azonnal megérezte, hogy valami történt.

– Mit keres nálad az a nő? – kérdezte élesen telefonon. – Remélem, nem gondolod komolyan, hogy visszafogadod!

– Anya, most nincs szükségem ítélkezésre – vágtam rá ingerülten.

– Sándor! Ez a nő megalázott téged! Most meg visszajön, mert bajban van? Hol van az önbecsülésed?

Nem tudtam mit mondani. Igaza volt? Vagy én vagyok túl gyenge?

Eszter napról napra egyre törékenyebb lett. Néha úgy nézett rám, mint régen: hálásan és bűntudatosan egyszerre.

Egy este vacsora közben kibukott belőle:

– Sándor… én nem azért jöttem vissza, mert nincs más választásom. Hanem mert rájöttem… te vagy az egyetlen ember az életemben, akiben valaha is igazán bíztam.

Nem tudtam mit felelni. Csak ültem ott némán, miközben ő sírva fakadt.

A falu is hamar megtudta, hogy Eszter visszatért hozzám – és hogy gyereket vár. A boltban összesúgtak mögöttünk az asszonyok:

– Látod azt? Az Eszter… visszakúszott Sándorhoz! – suttogta Marika néni.
– És még terhes is! Nem szégyelli magát?

A munkahelyemen is furcsán néztek rám. A főnököm félrehívott:
– Sanyi, minden rendben otthon? Ha beszélni akarsz…
Csak legyintettem.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Eszter megkérdezte:
– Szerinted képes leszel valaha megbocsátani nekem?

Nem tudtam rá válaszolni. Minden este ezen gondolkodtam: lehet-e újrakezdeni valakivel, aki egyszer már összetörte a szívedet? Lehet-e szeretni egy gyereket, aki nem tőled van?

Aztán megszületett Bence. Aprócska volt és sírós. Amikor először a karomba vettem, valami megmozdult bennem. Talán mégis képes vagyok szeretni őt… és talán Esztert is.

De anyám nem jött el megnézni az unokát.
– Nekem nincs ilyen unokám! – jelentette ki ridegen.

A faluban is sokan hátat fordítottak nekünk. De voltak barátok is, akik mellettünk álltak.

Most itt ülök Bence ágya mellett, nézem ahogy alszik, és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon képes leszek megbocsátani igazán? És ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora árulást?