Tíz év után: Amikor János visszatért a semmiből, minden megváltozott

– Hogy képzeled ezt, János? – kiáltottam rá, miközben remegő kézzel szorítottam a konyhaasztal szélét. A gyerekek, Zsófi és Bence, döbbenten álltak mögöttem, mintha egy régi, rossz álomból ébredtek volna. Tíz év telt el azóta, hogy utoljára láttuk őt. Tíz év magyarázat nélkül, tíz év bizonytalanságban.

János ott állt az ajtóban, ugyanazzal a kabáttal, amit akkor viselt, amikor utoljára láttam. Az arca öregebb lett, a szeme mélyebb – de ugyanaz a férfi volt. – Sajnálom, Anna – mondta halkan. – Tudom, hogy nincs rá mentségem.

A szívem egyszerre vert gyorsabban és lassabban. Hányszor képzeltem el ezt a pillanatot? Hányszor álmodtam róla, hogy egyszer visszajön, és mindent elmagyaráz? Most itt volt, és én csak dühöt éreztem. – Hol voltál? – kérdeztem végül. – Hogy tehetted ezt velünk?

János lehajtotta a fejét. – El kellett mennem. Nem bírtam tovább… A munkahelyemen minden összedőlt, adósságokba keveredtem. Azt hittem, ha eltűnök, jobb lesz nektek nélkülem.

– Jobb? – nevettem fel keserűen. – Tudod te egyáltalán, mit jelentett ez nekünk? Zsófi sírva aludt el minden este. Bence nem mert iskolába menni, mert azt hitték, hogy börtönben vagy. Én pedig… én minden nap attól féltem, hogy valami bajod esett.

A gyerekek némán figyeltek. Zsófi most tizennyolc éves volt, Bence tizenhat. Már nem azok a kisgyerekek, akiket János elhagyott. – Apa… miért most? – kérdezte Zsófi halkan.

János odalépett hozzájuk. – Megpróbáltam új életet kezdeni vidéken. Dolgoztam egy gazdaságban Szabolcsban. De sosem tudtalak elfelejteni titeket. Most végre összeszedtem magam… és vissza akartam jönni.

A szavak ott lebegtek köztünk, mint valami sűrű köd. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Az elmúlt tíz évben mindent megtettem, hogy talpon maradjunk. Két munkahelyen dolgoztam: reggelente a bölcsődében takarítottam, délután pedig egy kisboltban álltam a pult mögött. Anyám segített néha, de ő is beteg lett azóta.

A faluban mindenki tudta, hogy János eltűnt. Voltak pletykák: hogy másik nőhöz ment, hogy külföldre szökött, vagy hogy meghalt valahol az Alföldön. Mindig csak találgatások voltak – soha nem kaptam választ.

Most itt állt előttem az igazság: egy megtört férfi, aki menekült a saját kudarcai elől.

– Mit akarsz most? – kérdeztem fáradtan.

– Szeretném jóvátenni… ha lehet – mondta János. – Segíteni akarok nektek. Újra része akarok lenni az életeteknek.

Bence csak annyit mondott: – Nekem nincs apám.

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Láttam János arcán is a fájdalmat. De nem szólt semmit.

Aznap este alig aludtam. A gondolatok kavarogtak a fejemben: vajon képes vagyok-e megbocsátani neki? Megérdemli-e egyáltalán? És mi lesz velünk most?

Másnap reggel János ott ült a konyhában egy csésze kávéval. Próbált beszélgetni Bencével, de a fiú csak hallgatott és bámulta az ablakot.

– Anna… tudom, hogy nem várhatom el tőled, hogy mindent elfelejts – mondta halkan János. – De szeretném legalább megpróbálni helyrehozni.

– Nem tudom… – sóhajtottam. – Az életemet újra kellett építenem nélküled. Megtanultam erősnek lenni. Most megint mindent fel kell borítanom?

A napok teltek. János próbált segíteni: elment bevásárolni, megjavította a csöpögő csapot, elvitte Bencét fociedzésre (bár a fiú eleinte nem akarta). Zsófi néha beszélgetett vele esténként; láttam rajta, hogy szeretné visszakapni az apját, de fél is tőle.

Egyik este Zsófi odajött hozzám: – Anya… szerinted képes lehet megváltozni?

Nem tudtam mit felelni. Az emberek változnak? Vagy csak újra elkövetik ugyanazokat a hibákat?

A faluban is felbolydult mindenki: „Visszajött az Anna férje!” – suttogták a boltban és a buszmegállóban. Volt, aki sajnált minket; voltak olyanok is, akik szerint bolond lennék újra bízni benne.

Egy vasárnap reggel János elém állt: – Anna… ha azt akarod, elmegyek innen örökre. De ha adsz egy esélyt… megmutatom neked és a gyerekeknek is, hogy más ember lettem.

Néztem őt: azt az embert, akit valaha szerettem; azt az embert, aki összetörte az életemet; azt az embert, aki most itt állt előttem bocsánatért könyörögve.

– Nem tudom még… de talán megérdemled az esélyt – mondtam végül könnyeimmel küszködve.

Most itt ülök az ablak előtt és nézem Jánost, ahogy Bencével próbál beszélgetni az udvaron. Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani annak, aki egyszer már mindent elvett tőlünk? Vagy örökre ott marad bennünk a félelem és a harag?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?