Tíz év álmok között: Fiam visszatérése és a döntés, ami mindent megváltoztatott
– Anya, apa… le kell ülnünk beszélgetni – mondta Máté, miközben az ajtóban állt, hátán a régi hátizsákjával, amivel tíz éve elment Budapestre egyetemre. A kezében szorongatta a kulcscsomót, amit még akkor adtunk neki, amikor elköltözött. Az arca komoly volt, a szemeiben valami furcsa fény csillogott. Iván épp a teraszon dolgozott, én pedig a konyhában tettem-vettem, amikor meghallottam a hangját. Azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt, kisfiam? – kérdeztem aggódva, miközben letöröltem a kezemről a lisztet.
– Nem akarok kertelni – kezdte Máté. – Szeretném, ha elgondolkodnátok azon, hogy eladjuk ezt a házat és együtt költöznénk Budapestre. Ott mindannyiunknak könnyebb lenne…
A szívem összeszorult. Tíz évig minden napunk erről a házról szólt. Ivánnal együtt terveztük meg minden szegletét: a cseréptetőt, amit ő maga rakott fel, a diófát az udvaron, amit még az esküvőnk után ültettünk. Minden téglában ott volt az izzadságunk, minden repedésben egy-egy veszekedés vagy kibékülés emléke.
– Máté, te tudod, mennyit dolgoztunk ezen a házon – szólt közbe Iván, hangjában egyszerre volt düh és kétségbeesés. – Ez az otthonunk!
Máté lehajtotta a fejét. – Tudom, apa. De nézzetek körül! A falu lassan kiürül. Nincs bolt, nincs orvos. Nektek is egyre nehezebb lesz itt élni. Budapesten közel lennénk egymáshoz, és én is tudnék segíteni nektek…
A csend szinte fojtogató volt. Kint már sötétedett, az ablakon át láttam, ahogy a szomszéd kutyája egyedül kóborol az utcán. Eszembe jutottak a régi nyarak, amikor még minden házban élt valaki, és esténként együtt ültünk ki a padra beszélgetni.
– Anyádnak igaza van – törte meg végül Iván a csendet. – Ez nem olyan egyszerű döntés.
Máté leült az asztalhoz. – Tudom. De én már nem akarok visszamenni Budapestre nélkületek. Elegem van abból, hogy csak ünnepekkor látlak titeket. És… – itt elcsuklott a hangja – …egyedül vagyok ott.
A szívem majd megszakadt. Mindig azt hittem, hogy Máté boldog lesz a fővárosban: jó munkahelye van, barátai, lehetőségei. De most először láttam rajta azt az ürességet, amit csak az érezhet, aki elveszítette az otthonát.
Aznap este alig aludtam valamit. Iván csendben feküdt mellettem, néha hallottam, ahogy mélyeket sóhajt. Hajnalban kimentem az udvarra; a diófa alatt állva visszagondoltam az elmúlt tíz évre. Hányszor veszekedtünk Ivánnal azon, hogy miért ilyen lassan haladunk? Hányszor sírtam titokban a fürdőszobában, mert úgy éreztem, sosem lesz kész ez a ház?
Most pedig itt állunk: majdnem kész minden – és mégis úgy tűnik, mindent el kell engednünk.
Másnap reggel Máté már kávét főzött nekünk. – Nem akarok nyomást gyakorolni rátok – mondta halkan –, de szeretném, ha legalább átgondolnátok.
Iván felállt az asztaltól és kiment az udvarra. Én ott maradtam Mátéval.
– Félek – vallottam be neki őszintén. – Félek attól, hogy ha eladjuk ezt a házat, soha többé nem találom meg azt az érzést, amit itt kaptam.
Máté megfogta a kezem. – Anya… én is félek. De talán együtt könnyebb lesz újrakezdeni.
Aznap este leültünk hárman beszélgetni. Iván először hallgatott, aztán halkan megszólalt:
– Én is öregszem már… Néha fáj mindenem. Talán tényleg könnyebb lenne közelebb lenni hozzád… De mi lesz azokkal az álmokkal, amiket ide építettünk?
Máté szemében könnyek csillogtak. – Az álmok nem mindig helyhez kötöttek… Néha emberekhez.
Hetekig tartott a vívódás. A faluban mindenki találgatott: „Hallottad? Az Ivánék el akarják adni a házat!” A barátnőm, Zsuzsa is próbált lebeszélni: „Te bolond vagy? Ennyi év után?”
De végül meghoztuk a döntést. Eladtuk a házat egy fiatal párnak, akik pont olyan lelkesek voltak most, mint mi tíz éve.
A költözés napján Máté segített pakolni. Amikor becsuktuk magunk mögött az ajtót utoljára, Iván átölelt minket.
– Nem tudom, mi vár ránk Budapesten – mondtam halkan –, de amíg együtt vagyunk, talán bárhol lehet otthonunk.
Most már egy kis lakásban élünk Mátéval egy budai társasházban. Néha hiányzik a diófa árnyéka és a csendes esték vidéken. De amikor látom Mátét mosolyogni reggelente vagy hallom Ivánt nevetni egy régi történeten… rájövök: talán tényleg nem a ház teszi az otthont.
Vajon jól döntöttünk? Ti mit tennétek a helyemben? Megéri feladni mindent azokért, akiket szeretünk?