Titokban kértem segítséget az anyósomtól – és minden megváltozott

– Eszter, ezt nem bírhatod sokáig – suttogtam magamnak a fürdőszobában, miközben a tükörbe néztem. A szemem alatt sötét karikák, a számon remegés. A konyhából hallottam, ahogy Gergő, a férjem, dühösen csapja le a bögrét az asztalra. – Már megint hideg a kávé! – kiáltotta.

Három éve vagyunk házasok. Az elején minden könnyűnek tűnt: közös albérlet Zuglóban, hétvégi kirándulások a Velencei-tóhoz, hosszú beszélgetések éjszakába nyúlóan. De ahogy megszületett a kisfiunk, Máté, minden megváltozott. Gergő egyre többet dolgozott, én pedig egyedül maradtam a pelenkák, sírás és a soha véget nem érő házimunka örvényében.

Egyik este, amikor Máté láza nem akart lemenni, és Gergő csak annyit mondott: „Majd reggel elviszed orvoshoz”, valami eltört bennem. Sírtam. Nem hangosan, csak csendben, hogy senki se hallja. Akkor döntöttem el: segítség kell. De kitől?

Az én szüleim vidéken élnek, apám beteg, anyám is alig bírja magát. Egyetlen lehetőségem maradt: Ilona néni, Gergő édesanyja. Mindig tartottam tőle – szigorú asszony, aki sosem rejtette véka alá a véleményét. De most nem volt más választásom.

Másnap délelőtt felhívtam.
– Ilona néni, tudna nekem segíteni? – kérdeztem remegő hangon.
– Mi történt, Eszterkém? – kérdezte meglepően gyengéden.
– Csak… néha úgy érzem, nem bírom egyedül. Máté beteg, Gergő sokat dolgozik… – elcsuklott a hangom.
– Gyere át holnap, megbeszéljük – mondta röviden.

Onnantól kezdve hetente egyszer titokban találkoztunk. Ilona néni főzött rám, segített Mátéval, sőt néha pénzt is adott, amikor már tényleg nem volt miből kifizessem a villanyszámlát. Meglepett a kedvessége. Egyre többet meséltem neki arról, mennyire magányos vagyok, mennyire hiányzik Gergő figyelme.

Egyik délután Ilona néni halkan megkérdezte:
– Eszterkém, biztos vagy benne, hogy boldog vagy Gergő mellett?
– Nem tudom… – suttogtam. – Néha úgy érzem, mintha csak egy árnyék lennék mellette.
– Az én fiam mindig is makacs volt – sóhajtott. – De szeret téged. Csak nem tudja kimutatni.

A titkos találkozók hónapokon át tartottak. Egyre jobban kötődtem Ilona nénihez. Ő volt az egyetlen felnőtt, akivel őszinte lehettem. Egy nap azonban minden összeomlott.

Gergő egy este korábban jött haza a munkából. Az asztalon ott felejtettem Ilona néni levelét: „Holnap várlak titeket ebédre.” Gergő arca eltorzult.
– Mi ez? Te titokban találkozol anyámmal? – kérdezte dühösen.
– Csak segített… – próbáltam magyarázkodni.
– Hazudtál nekem! – kiabálta. – Miért nem mondtad el?

Aznap este ordibáltunk egymással. Gergő azt vágta a fejemhez, hogy elárultam őt. Én pedig azt mondtam: „Nem hagytál más választást!”

Másnap Ilona néni is felhívott:
– Eszterkém, ne haragudj rám! Nem akartam bajt okozni.
– Nem maga tehet róla – sírtam bele a telefonba.

Hetekig feszült volt a légkör otthon. Gergő bezárkózott magába, én pedig még magányosabb lettem. Máté is érezte a feszültséget: éjszakánként sírt, nappal nyűgös volt.

Egy este Gergő leült mellém.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem vettem észre, mennyire nehéz neked.
– Én is sajnálom – válaszoltam könnyes szemmel. – Csak túl akartam élni valahogy.

Megpróbáltunk újra közeledni egymáshoz. Elmentünk párterápiára is – először mindketten idegenkedtünk tőle, de végül segített kimondani azt, amit addig csak magunkban hordtunk: félelmeket, sérelmeket és reményeket.

Ilona néni továbbra is segített, de már nem titokban. Sőt, egyszer együtt főztünk hármasban vasárnap délután: nevettünk, Máté játszott a lábunk alatt.

De valami örökre megváltozott bennem. Már sosem leszek ugyanaz az Eszter, aki vakon bízott abban, hogy minden rendben lesz magától.

Mostanában gyakran gondolkodom: vajon hibáztam-e, hogy titokban kértem segítséget? Vagy csak azt tettem, amit minden anya tenne a gyerekéért?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen titkot?