„Te nem láttad, hogy éhesek a gyerekek?” – Egy magyar nagymama vallomása a családi harcról
– Ilona néni, ezt most komolyan mondja? – Eszter hangja remegett a dühtől, ahogy a konyhaasztalra csapta a bevásárlólistát. – Hogy lehet, hogy nincs itthon semmi? A gyerekek egész nap csak egy kis kiflit ettek!
Ott álltam előtte, a kezem remegett, és csak bámultam a padlót. Az unokáim, Marci és Lili, csendben ültek a sarokban, nagy szemekkel néztek rám. A hűtő ajtaja kitárva, benne csak egy fél doboz margarin és egy üveg savanyú uborka. A pénztárcámban pedig pontosan 320 forint volt.
– Eszter, én… – kezdtem volna magyarázni, de a hangom elcsuklott. – Nem volt pénzem többre. A nyugdíj csak holnap jön…
– Mindig ez van! – vágott közbe Eszter. – Anyáméknál soha nincs ilyen gond! Ott mindig van minden! Nem értem, miért nem tudsz egy kicsit jobban odafigyelni!
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Tudtam, hogy Eszter fáradt. Tudtam, hogy egész nap dolgozik az irodában, aztán rohan haza, de én is próbáltam mindent megtenni. Mióta a fiam, Gábor elment Németországba dolgozni, minden nehezebb lett. Eszter egyedül maradt két gyerekkel, én pedig próbáltam segíteni, ahogy tudtam.
De az árak az egekben. A gyógyszereimre is alig futja. Néha úgy érzem, mintha egy végtelen harcban lennék: egyik oldalon a család elvárásai, másikon a saját tehetetlenségem.
– Anya, ne bántsd mamát! – szólalt meg halkan Marci.
Eszter felsóhajtott és leült mellém. – Nézd, Ilona néni… Nem akarok veszekedni. Csak… aggódom a gyerekek miatt. Tudod, mennyire fontos nekik a reggeli.
Bólintottam. Persze hogy tudom. Minden reggel próbálok valami meleg teát főzni nekik, vagy legalább egy kis vajas kenyeret adni. De amikor már kenyér sincs…
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért érzem magam ennyire kevésnek? Vajon Gábor tudja odakint Németországban, hogy mi történik itthon? Hogy mennyire nehéz minden nap megfelelni?
Másnap reggel Eszter már korán elment dolgozni. A gyerekek még aludtak. Csendben felöltöztem és elindultam a piacra – hátha találok valami olcsó zöldséget vagy kenyeret az utolsó forintjaimból. Az árusok már ismerték az arcomat; néha adtak egy-egy fonnyadt almát vagy maradék krumplit.
– Ilonka néni, tessék csak elvinni ezt a pár répát! – mondta egyszer Zsuzsa néni, aki mellettem lakik.
– Köszönöm szépen… – suttogtam hálásan.
Hazafelé menet találkoztam Piroskával, régi barátnőmmel. Ő is panaszkodott: – Nálunk is ugyanez van! Az unokák mindent akarnak, de miből? A lányom azt hiszi, hogy nekünk könnyű…
A szavak megnyugtattak egy kicsit. Nem vagyok egyedül ebben.
Délután Eszter hazaért. Fáradt volt és ideges. Megpróbáltam beszélgetni vele.
– Eszterkém… Tudod, én tényleg mindent megpróbálok. De néha úgy érzem, mintha nem lennék elég jó neked…
Eszter lehajtotta a fejét.
– Sajnálom, mama… Csak annyira nehéz minden mostanában. Gábor hiányzik… A munkahelyen is állandóan stressz van… És félek, hogy nem tudom jól csinálni ezt az egészet.
Megfogtam a kezét.
– Együtt könnyebb lesz. Csak beszéljünk többet egymással…
Aznap este együtt főztünk egy egyszerű paprikás krumplit. A gyerekek boldogan ették – nem is kellett több.
De tudom: holnap újra kezdődik minden. Az aggódás, a pénzszámolás, az önvád és a félelem attól, hogy nem tudok eleget adni azoknak, akiket a legjobban szeretek.
Vajon hány magyar nagymama érzi ugyanezt nap mint nap? Hányan hallgatják csendben a szemrehányásokat és harcolnak láthatatlanul a családjukért?
„Lehet valaha elég jó az ember? Vagy csak próbálkozunk újra meg újra?”