„Tartozol nekem valamivel” – Egy lány története, aki sosem hallott bocsánatkérést az anyjától

– Miért nézel így rám, Zsófi? – kérdezte anyám, miközben remegő kézzel próbálta beletölteni a levest a tányérjába. A kanál csörrent, a leves kilöttyent az asztalra. – Segítenél végre, vagy csak állsz ott, mint egy szobor?

A szívem összeszorult. Gyerekkoromban is így szólt hozzám. Mindig úgy éreztem, mintha csak egy kellemetlen kötelesség lennék számára, nem pedig a lánya. Most, hogy apám már öt éve meghalt, és anyám egyedül maradt a régi panelban Újpesten, rám hárult minden: a bevásárlás, a takarítás, az orvoshoz kísérés. És minden alkalommal, amikor belépek a lakásába, újra kislánynak érzem magam – annak a kislánynak, akit sosem ölelt meg igazán.

– Persze, segítek – mondtam halkan, és odaléptem hozzá. De közben legbelül ordítani tudtam volna.

Gyerekkoromban mindig azt hallottam: „Zsófi, ne légy útban! Zsófi, ne hangoskodj! Zsófi, tanulj jobban!” Soha egy dicséret, soha egy bocsánatkérés. Amikor egyszer eltörtem a kedvenc bögréjét, napokig nem szólt hozzám. Amikor tizenhat évesen sírva mondtam el neki, hogy szerelmes vagyok egy fiúba az osztályból, csak annyit mondott: „Ne hozz szégyent a családra!”

Most pedig itt ül velem szemben ez a törékeny asszony, akinek a haja már teljesen ősz, és azt várja tőlem, hogy mindent elfelejtsek.

– Zsófi, hozzál nekem vizet! – szól rám újra türelmetlenül.

– Igenis – felelem gépiesen.

A konyhába megyek. A csapból hideg víz folyik a pohárba. Nézem a kezemet: remeg. Vajon miért nem tudok egyszerűen csak segíteni neki harag nélkül? Miért érzem úgy minden alkalommal, mintha valami hatalmas igazságtalanság történt volna velem?

Aztán eszembe jut egy régi karácsony. Tíz éves voltam. Egyedül díszítettem fel a fát, mert anyámnak „fontosabb dolga volt” – főzött és takarított. Amikor kész lettem, odahívtam: „Nézd meg, anya!” Ő csak rápillantott és azt mondta: „Lehetett volna szebb is.” Akkor sírtam először miatta.

Most pedig itt vagyok harmincnyolc évesen, két gyerekkel és egy férjjel, akik mindent megadnak nekem, amit ő sosem tudott: szeretetet és elfogadást. Mégis minden alkalommal, amikor anyám felhív vagy meglátogatom, visszacsúszom abba a régi szerepbe.

– Zsófi! – kiált be a szobából. – Hol marad az a víz?

Visszamegyek hozzá. Leteszem elé a poharat.

– Köszönöm – mondja halkan. Meglepődöm. Ritka pillanat.

Leülök mellé az ágy szélére. Nézem az arcát: ráncos, fáradt. Vajon ő is emlékszik ezekre a régi dolgokra? Vajon tudja-e egyáltalán, mennyire fájtak nekem a szavai?

– Anya… – kezdem óvatosan. – Szeretnék valamit kérdezni.

Felnéz rám. A tekintete kemény.

– Mit akarsz?

– Gondolkodtál valaha azon… hogy talán… néha igazságtalan voltál velem?

Elhallgat. A csend nyomasztó. Aztán vállat von.

– Minden anya hibázik néha. De én mindent megtettem érted. Nem volt könnyű dolgom apáddal sem…

– Tudom – mondom halkan –, de néha úgy éreztem… mintha nem is lennék fontos neked.

Most először látom rajta: zavarban van.

– Ne beszélj butaságokat! Mindig is fontos voltál… Csak… nem mutattam ki talán eléggé.

Fáj hallani ezt. Nem bocsánatkérés ez – csak magyarázkodás.

– Sosem mondtad azt, hogy sajnálod – suttogom.

Anyám arca megkeményedik.

– Az élet nem ilyen egyszerű! Nekem sem kértek bocsánatot soha… Az én anyám még ennyit sem adott! Neked legalább van családod…

Felállok. A szívem hevesen ver.

– Igen, van családom – mondom –, de néha még most is azt érzem, hogy hiányzik valami…

Anyám nem válaszol. Csak néz maga elé.

Hazafelé a villamoson ülök és bámulom az elsuhanó házakat. Vajon tényleg képes vagyok megbocsátani neki? Vagy örökre bennem marad ez az űr?

Otthon a kislányom odabújik hozzám.

– Szeretlek, anya! – mondja mosolyogva.

Megölelem és érzem: ezt sosem akarom elmulasztani neki kimondani.

Vajon lehet-e teljes életet élni úgy, hogy sosem hallottuk azt a szót: „Bocsáss meg”? Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani annak, aki sosem ismerte be a hibáit?