Táncolni akartam – Egy magyar nő története a hűtlenségről, balesetről és újrakezdésről

– Nem vagyok bolond, Anya! Nem vagyok bolond! – üvöltöttem a konyhaasztal fölött, miközben a kezem remegett, és a kés éle megcsillant a fényben. Anyám csak állt az ajtóban, karba tett kézzel, és nézett rám azokkal a szomorú, mindentudó szemeivel. – Kinga, kérlek, ne csináld ezt magaddal. Tudom, hogy fáj, de… – De mit tudsz te?! – vágtam közbe, és a könnyek végigfolytak az arcomon. – Te is csak azt mondod: majd elmúlik. De nem múlik el! Nem múlik el semmi!

Azt hiszem, ekkor kezdődött minden igazán. Vagy talán már sokkal korábban, amikor először éreztem azt a furcsa távolságot köztem és Márk között. A férjem… A férfi, akit tizenhét évesen ismertem meg egy balatoni táborban, akivel együtt álmodtunk lakásról, gyerekről, boldogságról – most idegen volt mellettem az ágyban.

Aznap este is vártam haza. A konyhában ültem, a falióra kattogása minden percben egyre hangosabb lett. Márk késik. Már megint. „Biztosan túlórázik” – mondogattam magamnak, de közben a telefonom kijelzőjét bámultam, hátha felvillan rajta az üzenet: „Szeretlek. Jövök haza.” Ehelyett csak a csend.

Amikor végre belépett az ajtón – éjfél után –, már nem bírtam tovább. – Hol voltál? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. – Már megint? – Ne kezdjük ezt újra! – legyintett fáradtan. – Csak bent maradtam a srácokkal meccset nézni.

– Akkor miért nem hívtál? Miért nem írtál? – Mert lemerült a telefonom! Mindig ezt csinálod! Mindig gyanúsítgatsz!

A vita egyre hevesebb lett. Végül odarohantam a kabátjához, kivettem a telefonját. Egyetlen üzenet mindent elárult: „Kicsim, már várlak…” Nem volt több kérdésem.

– Elég volt! – kiáltottam rá. – Holnap reggelre ne legyél itt!

Márk csak állt ott némán, aztán becsapta maga mögött az ajtót. Én pedig összepakoltam pár ruhát, felhívtam anyámat: – Anya, megyek hozzád. Nem bírom tovább.

A taxiban ültem, Budapest éjszakai fényei elmosódtak a könnyeimtől. Aztán… egyetlen pillanat alatt minden megváltozott. Egy részeg sofőr oldalról belénk rohant. A világ fehér lett és néma.

Amikor magamhoz tértem a kórházban, anyám ott ült mellettem. Az arca sápadt volt, a szeme vörösre sírt. – Kinga… kicsim…

Nem éreztem semmit deréktól lefelé.

Az orvosok reményt adtak: „Talán pár hónap múlva újra járni fog.” De hónapok teltek el, majd évek, és én még mindig tolószékben ültem. Márk eleinte jött látogatni. Hozott virágot, csokit, néha még mosolygott is rám bűntudatosan. De egy idő után ritkultak a látogatások. Egy nap aztán csak egy üzenetet kaptam tőle: „Sajnálom. Nem tudom tovább csinálni.”

Anyám maradt mellettem. Ő fürdetett, ő etetett, ő tolt ki a Margitszigetre levegőzni. Néha azt kívántam, bárcsak meghaltam volna abban a balesetben. Éjszakánként álmodtam arról, hogy futok a Duna-parton vagy táncolok egy esküvőn fehér ruhában.

A tánc… Mindig is táncolni akartam. Gyerekkoromban balerinának készültem, de apám szerint „az nem rendes szakma”. Így lettem könyvelő egy zuglói irodában.

Egyik délután anyám barátnője, Ilona néni jött át látogatóba. Vele volt az unokaöccse is: Antal. Magas volt, kicsit kopaszodó, de kedves mosolyú férfi. Ő is tolószékben ült – egy motorbaleset után bénult le deréktól lefelé.

– Tudod, Kinga – mondta nekem csendesen –, én is azt hittem, hogy vége mindennek. De aztán rátaláltam a táncra újra.

Felnevettem keserűen: – Táncra? Tolószékben?

– Igen! Van ilyen! Nézd csak! – elővette a telefonját és mutatott egy videót: párok keringőztek tolószékben egy sportcsarnokban.

Valami megmozdult bennem.

Antal elhívott egy próbára az Újpesti Mozgáskorlátozottak Egyesületéhez. Először csak néztem őket: fiatalok és idősek együtt forogtak a parketten, nevetve, tapsolva. Aztán Antal odagurult hozzám: – Próbáld ki velem! Csak egy kört!

A zene elindult – Strauss Kék Duna keringője –, és Antal vezetett engem körbe-körbe a teremben. Először ügyetlenül toltam magam a kerekekkel, de aztán ráéreztem az ütemre.

Hazafelé úton először évek óta mosolyogtam.

Anyám is észrevette: – Kinga… olyan más vagy mostanában.

– Talán mégsem vagyok teljesen elveszett – válaszoltam halkan.

Hetente jártam Antallal táncolni. Egyre ügyesebbek lettünk; beneveztünk egy országos versenyre is Szegeden. Ott történt meg az első csoda: amikor befejeztük a produkciót, az egész sportcsarnok felállva tapsolt nekünk.

Antal rám nézett: – Büszke vagyok rád.

– Életemben először érzem úgy… hogy élek.

A családom eleinte furcsállta ezt az egészet. Anyám féltett: „Mi lesz veled? Nehogy újra csalódj!” A nővérem szerint „nevetséges” volt tolószékes táncversenyekre járni: „Kinga, inkább keress valami rendes munkát otthonról!” De én nem törődtem velük.

Egy nap Márk is felbukkant új barátnőjével egy bevásárlóközpontban. Rám se nézett igazán; csak sietve odasúgta: – Sajnálom… tényleg sajnálom.

Nem haragudtam már rá.

Antallal összeköltöztünk egy zuglói panelban. Néha még mindig fájt minden reggel felkelni úgy, hogy nem érzem a lábam; de amikor Antal rám mosolygott vagy együtt nevettünk egy új koreográfián, tudtam: van értelme élni.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt Budapesten. A régi életem már csak emlék; de valami újat kaptam helyette.

Vajon hányan élnek köztünk úgy nap mint nap, hogy úgy érzik: minden elveszett? És vajon hányan mernek újra álmodni?