Szombat, amikor végre megszólaltam: Egy elveszett önmagam története

– Már megint itt vannak! – suttogtam magam elé, miközben a kávéfőző halk zümmögése próbálta elnyomni a szívem zakatolását. Az ablakon át láttam, ahogy anyósom, Ilona néni, határozott léptekkel közeledik a kapuhoz, mögötte az apósom, László bácsi, aki mindig csendben követi. A férjem, Gábor, még az ágyban volt, és valószínűleg azt sem tudta, hogy már megint rám hárul minden.

– Zsuzsika, nyisd ki gyorsan az ajtót! – hallottam anyósom hangját, mielőtt még becsöngetett volna. Mindig így volt: nem számított, hogy előző este későn feküdtünk le, vagy hogy éppen pihenni szerettem volna. Az ő világukban az én igényeim sosem számítottak.

Kinyitottam az ajtót, mosolyt erőltettem az arcomra. – Jó reggelt kívánok! – mondtam halkan.

– Hát te még pizsamában vagy? – csapott le rám Ilona néni azonnal. – Egy rendes háziasszony már ilyenkor rég talpon van! – A hangja éles volt, mint mindig.

Az asztalhoz ültek, én pedig automatikusan kezdtem készíteni a reggelit. Közben hallottam, ahogy Gábor végre felkel és lebotorkál a lépcsőn.

– Szia anya, szia apa – mondta álmosan. – Zsuzsi, van kávé?

Nem szóltam semmit, csak töltöttem neki is egy csészével. Az egész reggel olyan volt, mintha egy színdarabban játszanék: minden mozdulatom előre meg volt írva. Anyósom panaszkodott a szomszédokra, az apósom csendben bólintgatott, Gábor pedig a telefonját nyomkodta.

Aztán Ilona néni hirtelen rám nézett:
– Zsuzsika, mikor lesz már unokánk? Tudod, hogy Gábornak is járna már egy kis öröm az életben!

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor magyaráztam el magamban újra és újra, hogy még nem állok készen? De sosem mondtam ki hangosan. Csak bólogattam és mosolyogtam.

Aznap este Gáborral veszekedtünk. – Miért nem állsz ki magadért? – kérdezte ingerülten. – Miért kell mindig mindent magadra venni?

– Mert te sosem segítesz! – vágtam vissza. – Mindig nekem kell megfelelnem mindenkinek! Neked is, anyádnak is!

– Ne kezdjük megint! – legyintett.

A fürdőszobába menekültem. A tükörbe néztem: egy fáradt nő nézett vissza rám. Ki vagyok én? Hol tűnt el az a Zsuzsi, aki valaha álmodott valamiről?

Másnap reggel újra jöttek. Ezúttal Ilona néni már azzal kezdte:
– Zsuzsika, miért ilyen rendetlen a nappali? Régen nálunk minden csillogott-villogott!

Valami bennem eltört.

– Elég volt! – mondtam ki hangosan. A hangom remegett, de nem érdekelt. – Nem vagyok házvezetőnő! Nem vagyok gyerekgyár! Ember vagyok! Nekem is vannak érzéseim!

Csend lett. Ilona néni döbbenten nézett rám.
– Hogy beszélsz te velem?

– Úgy beszélek veled, ahogy mindig is kellett volna – feleltem halkan. – Elegem van abból, hogy sosem vagyok elég jó. Hogy mindig csak adok és adok, de sosem kapok vissza semmit.

Gábor ekkor lépett be a szobába. Látta rajtam a könnyeket.
– Mi történt?

– Semmi – mondtam fáradtan. – Csak végre kimondtam azt, amit évek óta érzek.

Aznap este nem szólt hozzám senki. A vacsora csendben telt el. Éreztem a feszültséget a levegőben, de valahol mélyen megkönnyebbültem.

A következő napokban Ilona néni nem jött át. Gábor furcsán viselkedett: egyszerre volt dühös és zavart. Éreztem, hogy változás van a levegőben.

Egy hét múlva leült mellém.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem vettem észre, mennyire szenvedsz.

– Nem csak te nem vetted észre – feleltem keserűen. – Én sem vettem észre magamat már nagyon régóta.

Elkezdtem apró dolgokat tenni magamért: elmentem sétálni egyedül, beiratkoztam egy festőtanfolyamra. Először éreztem azt, hogy talán újra megtalálhatom önmagam.

De minden nap ott motoszkált bennem a kérdés: vajon elég lesz ez? Vajon egyszer tényleg fontos leszek valakinek… vagy legalább saját magamnak?

Mondd el nekem: ti is éreztétek már úgy, hogy elveszítitek önmagatokat mások elvárásai miatt? Mikor lesz végre elég az önfeláldozásból?