Szeretni vagy engedni? Egy anya harca a családjáért
– Már megint mit csináltál a gyerekkel, Zsuzsa? – csattant fel anyósom, ahogy belépett a nappaliba, és végigmérte a kisfiamat, Leventét, aki éppen a szőnyegen játszott. A hangja éles volt, mint a kés, és minden alkalommal összeszorult tőle a gyomrom.
– Semmit, csak játszunk – válaszoltam halkan, de már tudtam, hogy ebből megint vita lesz. Laci, a férjem, a konyhában matatott, mintha nem hallaná az egészet. Pedig tudta. Mindig tudta.
Az első pillanattól kezdve, amikor Levente megszületett, valami megváltozott köztünk. Az anyósom, Ilona néni, mindenbe beleszólt. Hogy mit adjak enni a gyereknek, mikor altassam el, milyen ruhát adjak rá. Minden egyes nap újabb és újabb kritikával állt elő. Eleinte próbáltam kedvesen válaszolni, de ahogy teltek a hónapok, egyre nehezebb lett.
Egyik este Laci leült mellém a kanapéra. – Zsuzsa, próbáld megérteni anyámat. Ő csak segíteni akar – mondta halkan.
– Segíteni? – fakadtam ki. – Minden nap úgy érzem magam mellette, mintha semmit sem csinálnék jól! Nem vagyok elég jó anya? Nem vagyok elég jó feleség?
Laci csak hallgatott. A csend közöttünk egyre vastagabb falat emelt.
A következő hetekben Ilona néni egyre gyakrabban jött át. Volt, hogy bejelentés nélkül jelent meg reggelente, és már a bejáratnál elkezdte sorolni, mit csináltam rosszul előző nap. Egyik alkalommal Levente sírt, mert nem akarta megenni a főzeléket.
– Látod? – szólt rám Ilona néni. – Ha rendesen nevelnéd, nem lenne ilyen válogatós!
A könnyeim visszafojtottam. Nem akartam gyengének látszani előtte. De amikor este Laci hazajött, már nem bírtam tovább.
– Nem bírom ezt tovább! – zokogtam. – Vagy ő, vagy én!
Laci arca megkeményedett. – Ne állíts ilyen választás elé! Ez az én anyám!
Aznap este Leventével aludtam el a kanapén. A szívem tele volt fájdalommal és haraggal.
A következő napokban próbáltam kerülni Ilona nénit. De ő nem adta fel. Egyik délután, amikor Leventét vittem sétálni a játszótérre, ott várt ránk a kapuban.
– Zsuzsa, beszélnünk kell – mondta határozottan.
– Miről?
– Arról, hogy nem így kell gyereket nevelni! Az én fiam is felnőtt valahogy! – A hangja remegett az indulattól.
– Igen, de most én vagyok az anya! – kiáltottam rá először életemben.
A szomszédok kinéztek az ablakon. Éreztem, ahogy mindenki minket figyel. Ilona néni arca elsápadt.
– Hálátlan vagy – suttogta.
Aznap este Laci későn jött haza. Nem szólt hozzám egy szót sem. Csak leült a tévé elé és bámulta a képernyőt.
A hetek teltek. A feszültség egyre nőtt. Már nem beszélgettünk Lacival esténként. Levente is nyugtalanabb lett. Egyik nap belázasodott. Pánikba estem.
– Hívjuk az orvost! – mondtam Lacinek.
– Anyám szerint csak fogzik – válaszolta fásultan.
– Nem érdekel, mit mond az anyád! Ez az én gyerekem is!
Aznap este egyedül vittem Leventét az ügyeletre. Kiderült, hogy vírusos fertőzése van. Amikor hazaértem, Ilona néni már ott volt.
– Miért nem szóltál nekem? – kérdezte számonkérően.
– Mert nem te vagy az anyja! – kiáltottam rá újra.
A következő napokban Laci egyre többet dolgozott. Egyre kevesebbet volt otthon. Éreztem, hogy elveszítem őt is.
Egy este leültem vele beszélgetni.
– Laci, én ezt így nem bírom tovább. Vagy megpróbálunk együtt család lenni, vagy…
Nem fejeztem be a mondatot. Ő csak nézett rám üres tekintettel.
– Sajnálom, Zsuzsa… Én ebben nőttem fel. Nekem ez a normális.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Aznap éjjel eldöntöttem: elköltözöm Leventével anyámhoz egy időre.
Az első reggel csend volt körülöttünk. Nem szólt senki hozzám bántóan. Levente mosolygott rám reggelinél. De a szívem összeszorult: hiányzott Laci.
Hetek teltek el így. Laci néha felhívott, de mindig csak Levente felől érdeklődött. Ilona néni egyszer sem keresett.
Egy délután Laci beállított hozzánk.
– Hiányoztok – mondta halkan.
– Mi is téged… De nem mehet így tovább – válaszoltam.
Hosszú beszélgetés következett. Először mondta ki: neki is nehéz volt választani anya és feleség között.
Végül kompromisszumot kötöttünk: külön költöztünk Ilona nénitől egy albérletbe. Nem volt könnyű újrakezdeni, de legalább esélyt kaptunk arra, hogy saját család legyünk.
Néha még most is eszembe jut: lehetett volna másképp? Meg lehet menteni egy családot úgy, hogy közben önmagunkat is megőrizzük? Vajon hányan járnak most is ebben a cipőben?