Szerethetek még, ha a családom és a férjem között őrlődöm? – Ivana története

– Ivana, ezt nem fogom tovább tűrni! – Dárius hangja visszhangzott a nappaliban, miközben anyám a konyhában próbált úgy tenni, mintha nem hallaná. A keze remegett, amikor a teáscsészét a pultra tette. Én ott álltam a két világ között, és úgy éreztem, mintha minden lélegzetvételem egy újabb szikra lenne a robbanás előtt.

Három éve, amikor kimondtam az igent Dáriusnak a szegedi templomban, azt hittem, semmi sem választhat el minket. Akkor még nem tudtam, hogy a szerelem nem mindig elég erős ahhoz, hogy áthidalja a családi ellentéteket. Anyám mindig is aggódott Dárius miatt – szerinte túl zárkózott, túl büszke, és sosem fogadja el igazán a családunkat. Dárius viszont azt mondta, hogy anyám folyton beleszól az életünkbe, és sosem hagyja, hogy önállóak legyünk.

Az első évben próbáltam egyensúlyozni: hétvégén anyáméknál ebédeltünk, hétköznap este Dáriussal filmeztünk otthon. De ahogy telt az idő, egyre több volt a feszültség. Egy vasárnap délután, amikor anyám megjegyezte, hogy „Ivana, olyan sápadt vagy mostanában – biztos minden rendben köztetek?”, Dárius felállt az asztaltól és szó nélkül elment. Azóta sem jött vissza anyámékhoz.

A konfliktusok egyre élesebbek lettek. Egyik este Dárius leült mellém a kanapéra:
– Ivana, vagy ők, vagy én. Nem bírom tovább ezt a kettősséget.

A szívem összeszorult. Hogy választhatnék? Anyám egyedül maradt apám halála óta, én vagyok az egyetlen gyereke. De Dáriust is szeretem – ő az otthonom, a társam. Minden nap úgy érzem, mintha kétfelé szakadnék.

A barátnőm, Réka próbált segíteni:
– Ivana, beszélj velük! Mondd el nekik, hogy mindkettőjükre szükséged van!

De amikor próbáltam leülni anyámmal beszélgetni, csak sírt:
– Nem akarom elveszíteni a lányomat… De úgy érzem, már nem is vagy az enyém.

Dárius pedig egyre inkább magába zárkózott. Egyik este későn jött haza:
– Ivana, beszéltem egy ügyvéddel. Ha így folytatjuk, nem látom értelmét ennek az egésznek.

A világom összedőlt. Nem tudtam aludni éjszakákon át. A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam – a főnököm megjegyezte:
– Ivana, minden rendben otthon?

Hazafelé a villamoson néztem az embereket: vajon hányan élnek hasonló kettősségben? Vajon másoknak is ilyen nehéz megtalálni az egyensúlyt?

Egyik este végül összeszedtem minden bátorságomat és leültem Dáriussal beszélgetni:
– Szeretlek. De nem tudom elengedni anyámat sem. Nem lehetne valahogy kompromisszumot találni?

Dárius csak nézett rám fáradt szemekkel:
– Ivana, én már mindent megpróbáltam. De úgy érzem, mindig kívülálló maradok nálatok.

Másnap anyám hívott:
– Kislányom, ha boldog vagy vele, én elfogadom… Csak ne felejts el engem sem.

De már késő volt – Dárius összepakolt pár ruhát és elment. Azóta csak néha ír egy-egy rövid üzenetet: „Remélem jól vagy”.

Most itt ülök a régi gyerekszobámban, anyám házában. A falon még ott vannak a közös képeink Dáriussal – boldog mosolyok egy másik életből.

Vajon lehet-e szeretni kétfelé? Lehet-e úgy élni, hogy ne kelljen választani azok között, akiket legjobban szeretek? Vagy ez csak illúzió? Várom a ti gondolataitokat…