Szeretet és igazság között: Egy elveszett család és az otthonért vívott harc története

– Ivett, nem fogod elhinni, mit mondott ma Rozália néni! – csapta be mögöttem az ajtót Gábor, miközben én éppen a vacsorát kavargattam a régi, nyikorgó tűzhelyen. A hangjában ott vibrált a feszültség, amit már hetek óta éreztem rajta. – Azt mondta, hogy soha nem fogja engedni, hogy ebben a lakásban maradjunk! Hogy én csak egy aranyásó vagyok, aki tönkreteszi a fiát.

A kanál megállt a kezemben. Éreztem, ahogy a vér felforr bennem. – Hogy mondhat ilyet rólam? – suttogtam magam elé. – Mindent feladtam érted, Gábor. A munkámat, a régi életemet… csak hogy veled lehessek ebben a kis zuglói lakásban.

Gábor leült az asztalhoz, fejét a kezébe temette. – Tudom, Ivett. De anyám… ő mindig is ilyen volt. Azt hiszi, hogy mindenki csak kihasznál engem. És most, hogy apám meghalt, még jobban kapaszkodik ebbe a lakásba. Azt mondja, ez az egyetlen öröksége.

A csend szinte fojtogató volt. A konyha ablakán túl már sötétedett, az utcai lámpák sárga fénye beszűrődött a függönyön át. Emlékszem, mennyire boldogok voltunk, amikor először léptünk be ide. Azt hittük, ez lesz az otthonunk. Most pedig úgy éreztem magam benne, mint egy betolakodó.

Aznap este nem sokat beszéltünk. Gábor korán lefeküdt, én pedig csak ültem a konyhában és néztem a falat. Vajon tényleg igazat mond Rozália? Tényleg csak kihasználom Gábort? Vagy csak féltékeny rám?

Másnap reggel Rozália már ott várt minket a lépcsőházban. Karba tett kézzel állt az ajtónk előtt.

– Jó reggelt kívánok – próbáltam udvarias lenni.

– Neked is – felelte hidegen. – Beszélni akarok veletek.

Bejött, leült az asztalhoz. Gábor idegesen dobolni kezdett az ujjával.

– Ez a lakás az én nevemen van – kezdte Rozália. – Az apád halála után minden rám szállt. Nem akarom, hogy Ivett itt éljen. Nem bízom benne.

– Anya! – szólt közbe Gábor.

– Nem! – csattant fel Rozália. – Én mindent feláldoztam ezért a családért! És most egy idegen akarja elvenni tőlem az egyetlen otthonomat?

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Nem vagyok idegen – mondtam halkan. – Szeretem Gábort.

– Az nem elég! – vágta rá Rozália.

Aznap este Gáborral órákig veszekedtünk. Ő próbált közvetíteni köztünk, de minden szava csak olaj volt a tűzre. Végül Rozália ügyvédhez fordult. Hivatalos levelet kaptunk: ki kell költöznünk harminc napon belül.

A következő hetekben minden megváltozott. Gábor egyre zárkózottabb lett. Éjszakánként hallottam, ahogy sír a fürdőszobában. Én pedig napközben próbáltam munkát keresni, de sehol sem kellettem harminc felett, két év kihagyással.

A bírósági tárgyalások hónapokig húzódtak. Rozália mindent bevetett: azt állította, hogy manipuláltam Gábort, hogy rávettem őt az apja örökségének elherdálására. Minden ismerősünk hátat fordított nekünk; senki sem akart belekeveredni ebbe a családi háborúba.

Egyik este Gábor hazajött és leült mellém a kanapéra.

– Ivett… nem bírom tovább ezt az egészet – mondta megtörten. – Anyám sosem fog megbékélni veled. És én… nem akarom elveszíteni őt sem.

– És engem? – kérdeztem remegő hangon.

– Téged sem… de valamit fel kell áldoznom.

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Hajnalban összepakoltam néhány ruhát és elmentem otthonról. Nem szóltam senkinek. Csak mentem az utcán, míg végül egy parkban ültem le egy padra és sírtam.

Hetekig albérletben laktam egyedül. Gábor néha írt üzenetet: „Sajnálom.” „Hiányzol.” De sosem jött utánam igazán. Rozália győzött: övé lett a lakás, övé lett Gábor is.

Évek teltek el azóta. Új életet kezdtem vidéken; tanítónő lettem egy kis faluban. Néha még álmodom arról a zuglói lakásról, arról az elveszett boldogságról.

De ma már tudom: nem mindig az igazság győz, és néha azok bántanak legjobban, akiket szeretünk.

Vajon tényleg hibáztam? Vagy csak rosszkor voltam rossz helyen? Ti mit tettetek volna a helyemben?