Szeretet és hűség között: Amikor a férjem a családját választotta helyettem

– Már megint anyádhoz mész, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. Az ablakon túl sötétedett, a gyerekek csendben rajzoltak az asztalnál. Gábor fel sem nézett a cipőfűzőjétől.

– Nem hagyhatom őket egyedül, Kati. Tudod, hogy most mennyire szükségük van rám – mondta halkan, de határozottan.

A szívem összeszorult. Az elmúlt hónapokban minden este ugyanaz a jelenet játszódott le: Gábor munka után nem hozzánk sietett haza, hanem az anyjához vagy a húgához. Az apósom halála óta mintha mi csak második helyen lettünk volna. Próbáltam megérteni, de egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem őt.

Az első években minden olyan egyszerűnek tűnt. Együtt építettük fel az életünket egy kis panelban Zuglóban. Aztán jöttek a gyerekek: Eszter és Marci. Gábor mindig is családcentrikus volt, de most már nem a mi családunkra gondolt először.

Egyik este, amikor Eszter lázas volt, Gábor mégis elment otthonról. – Anyámnak fáj a háta, nem tud aludni – mondta. – Majd te vigyázol Eszterre, ugye?

Akkor tört el bennem valami. Egyedül ültem Eszter ágya mellett, hallgattam a lányom sírását, és közben azon gondolkodtam: vajon én vagyok túl önző? Vagy tényleg igazságtalan ez az egész?

A barátnőim szerint rég ki kellett volna állnom magamért. – Kati, nem hagyhatod, hogy így bánjon veled! – mondta Judit egy kávé mellett. De én mindig hittem abban, hogy a szeretet mindent megold.

Egy vasárnap délután Gábor anyja meghívott minket ebédre. Már az ajtóban éreztem a feszültséget. – Jaj, Katalin, te sosem tudod rendesen felöltöztetni a gyerekeket – csóválta a fejét az anyósom. Gábor csak mosolygott.

Az ebéd alatt végig arról beszéltek, mennyire nehéz most nekik apa nélkül. Én ott ültem némán, mintha láthatatlan lennék. Hazafelé Gábor rám förmedt:

– Miért vagy ilyen rideg? Nem tudnál egy kicsit kedvesebb lenni velük?

– És velem mikor leszel kedves? – kérdeztem vissza halkan.

Aznap este először imádkoztam igazán mélyről. Nem kértem mást, csak erőt és bölcsességet. Hogy ne gyűlöljem meg azt az embert, akit valaha mindennél jobban szerettem.

A következő hetekben próbáltam beszélni Gáborral. – Szükségem van rád – mondtam neki egyik este. – Nem csak anyádnak vagy testvérednek. Nekem is.

– Tudom, Kati – sóhajtott fel –, de most nem tudok mindenhol ott lenni.

– De legalább próbálnád! – kiáltottam rá sírva.

A gyerekek az ajtóban álltak rémülten. Akkor döntöttem el: nem engedhetem meg magamnak, hogy ebben a harcban elvesszek. Muszáj erősnek lennem miattuk is.

Elkezdtem templomba járni vasárnaponként. Ott találtam meg azt a békét, amit otthon már rég elvesztettem. Egy idős asszony, Ilonka néni ült mellém egyszer.

– Látom, hogy bánatos vagy, drága – mondta halkan. – Tudod, néha az Úr csak akkor hallgat meg minket, ha igazán őszinték vagyunk magunkhoz is.

Hazafelé menet sokat gondolkodtam ezen. Vajon én őszinte vagyok magammal? Vagy csak félek kimondani azt, ami bánt?

Egy este leültem Gáborral beszélgetni.

– Gábor, ha így folytatjuk, elveszítjük egymást – mondtam neki könnyes szemmel. – Nem akarok harcolni veled vagy anyáddal. Csak azt szeretném érezni, hogy fontos vagyok neked.

Gábor sokáig hallgatott. Aztán csak ennyit mondott:

– Nem tudom, mit csináljak. Ha nem segítek nekik, bűntudatom van. Ha itthon vagyok veletek, akkor is.

– És velem mi lesz? A gyerekeinkkel? – kérdeztem újra.

Aznap éjjel nem aludtam semmit. Reggel eldöntöttem: nem várhatok tovább arra, hogy más változzon meg helyettem. Elkezdtem dolgozni egy közeli könyvtárban félállásban. Új embereket ismertem meg, új barátokat szereztem.

Gábor eleinte nehezen viselte ezt. – Most már te sem vagy itthon! – vágta a fejemhez egyszer dühösen.

– Most talán érzed, milyen nekem minden este egyedül lenni – válaszoltam csendesen.

A gyerekek boldogabbak lettek. Többet nevettünk együtt, többet beszélgettünk esténként. Éreztem, hogy lassan visszatalálok önmagamhoz.

Egy év telt el így. Gábor végül felismerte: ha nem változtatunk, mindenki boldogtalan lesz. Eljött velem egyszer a templomba is.

– Talán tényleg újra kell kezdenünk mindent – mondta utána halkan.

Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. De megtanultam: néha el kell engedni azt az embert is, akit szeretünk, hogy önmagunkat megmentsük.

Most már tudom: a hit nem csak abban segít, hogy túléljük a nehézségeket, hanem abban is, hogy megbocsássunk magunknak és másoknak is.

Vajon hányan élnek még ma is úgy Magyarországon, hogy mindig csak másokat helyeznek maguk elé? Mikor jövünk rá végre: mi is számítunk?