Szeretem az unokáimat, de a menyem nevelése tönkreteszi a családunkat

– Elég volt, Zsófi! – kiáltottam rá az unokámra, miközben a nappali közepén szétlocsolta a narancslevet a hófehér szőnyegre. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. – Ezt nem lehet így! – próbáltam felemelni a hangom, de már tudtam, mi következik.

– Anyu, kérlek, ne szólj rá! – lépett be a szobába a menyem, Eszter. A hangja hűvös volt, de udvarias. – Nálunk ez belefér. Majd feltakarítjuk.

Én csak álltam ott, és néztem, ahogy az unokáim – Zsófi és Marci – tovább rohangálnak, kiabálnak, mintha egy játszótéren lennének. A férjem, Laci csak sóhajtott a sarokban, és visszafordult a tévéhez. Én viszont nem tudtam elengedni. Ez nem az én világom volt. Az én gyerekeim sosem viselkedtek így.

Gyerekkoromban szigorú rend uralkodott nálunk. Anyám mindig azt mondta: „A gyereknek határok kellenek.” Én is így neveltem a fiamat, Ádámot. Most viszont úgy érzem, mintha minden, amit átadtam volna neki, semmivé vált volna Eszter mellett.

Egyik este, amikor már mindenki elcsendesedett, odamentem Ádámhoz a konyhába.

– Fiam, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

– Persze, anya. Mi baj van? – nézett rám fáradtan.

– Nem értem ezt az egészet. Zsófi és Marci… mintha nem lenne semmi szabályuk. Nem lehetne egy kicsit fegyelmezettebben?

Ádám sóhajtott.

– Tudom, hogy neked más volt, de Eszterrel megbeszéltük: hagyjuk őket kibontakozni. Nem akarunk folyton rájuk szólni.

– De hát ez káosz! – csúszott ki belőlem. – Nem félsz, hogy így nőnek fel?

Ádám csak megrázta a fejét.

– Anya, kérlek… Ne szólj bele. Ez most nem a te dolgod.

Aznap este sírva feküdtem le. Úgy éreztem, elveszítem a fiamat is. Másnap reggel Eszter jött oda hozzám.

– Tudom, hogy nehéz neked ezt elfogadni – mondta csendesen –, de szeretném, ha tiszteletben tartanád a döntéseinket. A gyerekek boldogok így.

– Boldogok? – kérdeztem vissza keserűen. – Vagy csak nem tudják, mi az a fegyelem?

Eszter arca megkeményedett.

– Nem akarom, hogy előttük kritizáld a nevelésünket. Ha nem tudod elfogadni, jobb lenne, ha kevesebbet jönnétek.

Ez úgy ütött szíven, mint egy pofon. Hát idáig jutottunk? Hogy már nem vagyok szívesen látott vendég a saját unokáimnál?

A következő hetekben Laci próbált vigasztalni.

– Hagyd rájuk, Marika! Ez már nem a mi világunk. Majd ők tudják…

De én nem tudtam elengedni. Egyre ritkábban mentünk át hozzájuk. A telefonhívások is rövidültek. Zsófi egyszer sírva hívott fel:

– Mama, miért nem jössz többet?

A szívem összeszorult.

– Drágám, csak mostanában sok dolgom van… De nagyon szeretlek!

Aztán egy nap Eszter keresett meg.

– Szeretném, ha újra jönnétek – mondta váratlanul. – A gyerekek hiányolnak titeket. De kérlek… próbálj meg alkalmazkodni.

Elmentünk. Próbáltam visszafogni magam. Amikor Marci kiborította a kakaót az asztalra, csak összeszorítottam a fogam és segítettem feltörölni. De belül forrtam.

Egy este Zsófi odabújt hozzám.

– Mama, te haragszol ránk?

– Nem, kicsim – suttogtam –, csak néha nehéz nekem ez az egész.

Zsófi rám nézett nagy szemekkel.

– Szeretném, ha többet lennél itt.

Aznap este Eszterrel leültünk beszélgetni. Őszintén elmondtam neki az érzéseimet: hogy félek attól, hogy elveszítem a családomat; hogy aggódom az unokáimért; hogy úgy érzem, nincs már helyem ebben az új világban.

Eszter is megnyílt végre.

– Tudom, hogy másképp nőttél fel – mondta halkan –, de én is csak azt szeretném, ha boldogok lennének. Talán megtalálhatjuk a közös hangot… ha mindketten engedünk egy kicsit.

Azóta próbálok kevesebbet kritizálni és többet játszani velük. Néha még mindig nehéz elviselni a káoszt és a zajt. De amikor Zsófi átölel vagy Marci rám mosolyog, érzem: mégiscsak szükségük van rám.

Vajon tényleg ennyire meg kell változnunk ahhoz, hogy együtt maradjunk? Vagy lehet hidat építeni a régi és az új között? Ti mit gondoltok erről?