Szeretem a Nagypapámat, de a Nagymamám Nem Kedves: Egy Lány Vallomása

– Miért nem tudsz egyszer végre rendesen viselkedni, Zsófi? – csattant fel a nagymamám, miközben a vasárnapi húslevest kanalaztam. A kanál megállt a levegőben, és mindenki rám nézett az asztalnál. Anyám zavartan lesütötte a szemét, apám – aki valójában a mostohaapám – csak halkan sóhajtott. A nagypapám viszont rám mosolygott, mintha csak azt mondaná: „Ne törődj vele, kicsim.”

Gyerekkorom óta így ment ez. A nagymamám sosem volt kedves hozzám. Mindig talált valamit, amibe beleköthetett: túl hangos vagyok, túl sokat kérdezek, nem ülök egyenesen, vagy éppen túl keveset eszem. A nagypapám viszont mindig mellettem állt. Ő tanított meg biciklizni a Városligetben, ő vitt el fagyizni a Duna-partra, amikor rossz napom volt az iskolában. Neki bármit elmondhattam, ő mindig meghallgatott.

De a nagymamám… Ő sosem ölelt meg. Sosem mondta, hogy szeret. Sőt, néha úgy éreztem, mintha kifejezetten utálna. Sokszor hallottam tőle: „Bezzeg a húgod milyen rendes lány!” vagy „A te anyád is mindig ilyen volt.” Ezek a mondatok belém égtek.

Aznap este, amikor hazaértünk, anyám csendben mosogatott. Odamentem hozzá.
– Anya, miért utál engem a nagymama? – kérdeztem halkan.
Anyám megtorpant, letette a tányért, és rám nézett. A szeme sarkában könnyek csillogtak.
– Nem utál téged, Zsófi. Csak… nehéz neki. – De nem mondott többet.

Évekig próbáltam megfejteni ezt a „nehéz neki” dolgot. Közben felnőttem, elköltöztem otthonról, de minden vasárnap visszamentem ebédre. A nagypapám miatt. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben.

Egyik vasárnap azonban minden megváltozott. A nagypapám hirtelen rosszul lett ebéd közben. Mentőt kellett hívni hozzá. A nagymamám teljesen összeomlott – először láttam sírni. Amíg a kórházban vártunk, odamentem hozzá.
– Nagymama… – kezdtem volna valamit mondani, de ő rám nézett vörös szemekkel.
– Te nem értheted ezt! – vágta rá dühösen.
– Mit nem érthetek? Hogy miért bántasz engem egész életemben? – kérdeztem vissza remegő hangon.
A folyosón csend lett. Anyám is ott állt mögöttem.
– Elég volt már ebből! – szólt közbe anyám. – Anya, mondd el végre az igazat!
A nagymamám összerogyott egy széken.
– Az apád… az igazi apád… ő miattad ment el – suttogta.
Leforrázva álltam ott.
– Mit beszélsz? – kérdeztem döbbenten.
– Amikor megszülettél, minden megváltozott. Az apád nem akart gyereket. Én akartam volna még egy esélyt… de ő elment. És én… én téged hibáztattalak ezért – zokogta.

Anyám odalépett hozzám és átölelt. Éreztem, ahogy remeg a keze.
– Ez nem igaz! – mondta anyám keményen. – Zsófi semmiről sem tehetett!
A nagymamám csak sírt tovább.
– Tudom… tudom… de annyira fájt minden nap látni benned őt…

A nagypapámat végül kiengedték a kórházból pár nap múlva. Amikor hazamentünk hozzájuk, már más volt minden. A nagymamám próbált kedvesebb lenni velem, de éreztem, hogy ez neki is nehéz. A nagypapám viszont még jobban ragaszkodott hozzám.

Egy este leültünk kettesben a teraszon.
– Tudod, Zsófi – kezdte halkan –, az emberek néha olyan terheket cipelnek magukkal, amiket nem tudnak letenni. A nagymamád is ilyen. De ez nem a te hibád.
Néztem őt, és próbáltam megérteni mindazt, amit átéltünk együtt.

Azóta próbálok megbocsátani a nagymamámnak. Néha sikerül, néha nem. De legalább már tudom az igazat.

Vajon képesek vagyunk-e megbocsátani azoknak, akik a legjobban megbántottak minket? Vagy örökre magunkban hordozzuk ezeket a sebeket?