Szerep, amiből nincs kiút – Egy magyar nő története a családi börtönről

– Hová mész? – kérdezte Zsolt, miközben az előszobában álltam, kabátban, kulccsal a kezemben. A hangja nem volt hangos, de éreztem benne azt a fojtott fenyegetést, amitől mindig összeszorult a gyomrom.

– Csak leugrom a boltba, kell tej a gyerekeknek – válaszoltam halkan, próbálva kerülni a szemkontaktust.

– Majd én elintézem. Maradj csak itthon – mondta, és kivette a kulcsot a kezemből.

Azt hiszem, ekkor értettem meg igazán: az életem már nem az enyém. Egy szerepet játszom, amit mások írtak meg nekem. És ez a szerep egyre szűkebb lett, mint egy túl kicsi ruha, ami minden mozdulatnál fojtogat.

Pedig nem így indult. Tizenkilenc éves voltam, amikor Zsolttal megismerkedtem egy szegedi kávézóban. Akkoriban még hittem abban, hogy a szerelem mindent legyőz. Ő idősebb volt nálam tíz évvel, magabiztos, sikeres, és mindenki azt mondta: szerencsés vagyok, hogy ilyen férfit fogtam ki. Anyám is csak annyit mondott: „Kislányom, végre nem kell majd annyit nélkülöznöd.”

A családom mindig is szegény volt. Apám korán meghalt, anyám takarítónőként dolgozott egy panelházban. Nekem már gyerekként is azt tanították: csak akkor érsz valamit, ha hasznos vagy másoknak. Ezért is akartam mindig megfelelni – először anyámnak, aztán Zsoltnak és az ő családjának.

Az esküvőnk után minden gyorsan történt. Zsolt szülei – főleg az anyóspokol, Ilona néni – átvették az irányítást. A lakodalmat ők szervezték le, nekem csak annyi dolgom volt, hogy mosolyogjak és bólogassak. A torta színe is az ő cégük logójához igazodott: kék-fehér. „Ez nálunk hagyomány” – mondta Ilona néni, és én csak bólintottam.

A nászút után beköltöztünk Zsolték családi házába Kiskundorozsmán. Azt hittem, lesz majd saját életem – de minden nap ugyanaz volt: reggel közös reggeli (Ilona néni főzte a tojást), aztán irány a családi bolt. Ott először csak segítettem, de hamarosan rám bízták a kasszát is.

– Mostantól te vagy a pénztáros – jelentette ki Ilona néni. – A család nőtagjai mindig is ezt csinálták.

Próbáltam ellenkezni:

– De én szeretnék visszamenni az egyetemre…

– Majd ha lesz rá időd! Most család van, kötelesség van! – vágta rá az anyósom.

Zsolt sosem állt mellém. Ha szóvá tettem valamit, csak annyit mondott:

– Anyám tudja, mi a jó nekünk. Ne csinálj felesleges feszültséget.

Így telt el az első év. Aztán teherbe estem. Akkor már végképp nem volt visszaút: „Most már tényleg család vagyunk!” – örvendezett Ilona néni.

A szülés után minden még szorosabb lett. Minden mozdulatomat figyelték: hogyan szoptatok, mikor altatom el a kisfiunkat (Benedeket), mit főzök ebédre. Ha valami nem tetszett nekik, rögtön szóltak:

– Réka lányom, ezt így nem szabad! Nálunk mindig így csináltuk…

A nevem sem volt már az enyém: Réka lettem a családban (az anyósom szerint ez jobban illik hozzám), pedig eredetileg Eszter vagyok.

A barátaim lassan eltűntek mellőlem. Nem volt időm találkozni velük, és ha mégis próbáltam volna szervezni valamit:

– Minek az neked? Itt vagyunk mi! – mondta Zsolt.

Csak egyetlen ember maradt mellettem: gyerekkori barátnőm, Dóri. Ő volt az egyetlen, aki látta rajtam a változást.

Egyik este átjött hozzánk titokban (Zsolt épp üzleti úton volt), és amikor meglátta az arcomat, csak ennyit kérdezett:

– Mi történt veled? Hol van az a régi Eszter?

Nem tudtam válaszolni. Csak sírtam.

Dóri próbált rábeszélni:

– Menj el! Nem vagy boldog! Ez nem élet!

De én csak ennyit mondtam:

– Nincs hová mennem. Anyám is azt mondaná: „Tűrj! Legalább van mit enni.”

A második gyerek után már tényleg csak árnyéka voltam önmagamnak. Minden nap ugyanaz: reggel boltba menni (Ilona néni mindig ellenőrizte a kasszát), délután főzni, este mosogatni. Zsolt egyre többet dolgozott (vagy legalábbis ezt mondta), én pedig egyedül maradtam két kisgyerekkel és egy soha ki nem elégíthető anyóssal.

Egy nap Dóri felhívott:

– Eszter! Láttam Zsoltot egy nővel a plázában…

Nem lepődtem meg. Már régóta sejtettem, hogy van valakije. De amikor rákérdeztem nála:

– Zsolt… te megcsalsz?

Csak legyintett:

– Ne hisztizz már! Minden férfi ezt csinálja néha. Te is jobban tennéd, ha magaddal foglalkoznál!

Aznap este órákig ültem a fürdőszobában. Néztem magam a tükörben: karikás szemek, beesett arc… Ki ez a nő? Hol van az a lány, aki táncolni akart az életben?

Egyre többször gondoltam arra: el kellene mennem. De hová? Anyámhoz? Ő csak annyit mondana: „Ne panaszkodj! Nekem se volt könnyű!”

A gyerekeim miatt maradtam. És mert féltem attól is: mi lesz velem egyedül? Hogyan tartanám el magam? Hiszen minden pénzemet Ilona néni kezeli…

Egyik este Dóri újra átjött.

– Eszter! Nem bírom nézni ezt tovább! Segítek neked! Gyere hozzám lakni pár hétre! Találunk munkát!

Először nemet mondtam. De aztán történt valami: Benedek beteg lett, magas láza volt, én pedig egész éjjel virrasztottam mellette. Zsolt hajnali háromkor jött haza – alkohol- és parfümillatban úszva –, rám se nézett.

Akkor döntöttem el: elmegyek.

Másnap reggel összepakoltam pár ruhát és a gyerekeket. Felhívtam Dórit:

– Most vagy soha.

Azóta eltelt három év. Nem volt könnyű: albérletben laktunk Dórival és a gyerekekkel egy ideig; takarítottam, majd sikerült elhelyezkednem egy masszázsszalonban recepciósként (régi álmom volt emberekkel foglalkozni). Lassan visszatért belém az élet.

Zsolt persze mindent megtett, hogy visszaszerezzen – vagy inkább visszakapja azt a szerepet, amit játszottam mellette. Pereskedtünk a gyerekek miatt; Ilona néni mindenkinek azt terjesztette rólam a faluban, hogy „elhagyta a családját”. Anyám sem értett meg teljesen – de legalább már nem félek tőle sem.

Most itt ülök egy apró albérletben Budapesten (mert végül Pestre költöztem), két alvó gyerek mellettem… És azon gondolkodom: vajon hány nő él még ma is ilyen börtönben Magyarországon? Hányan hiszik el azt a hazugságot, hogy csak akkor érnek valamit, ha másoknak megfelelnek?

Néha még most is félek. De már tudom: lehet újrakezdeni.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni? És mi kell ahhoz, hogy végre merjünk önmagunk lenni?