Szerelem hatvan felett – Egy újrakezdés fájdalmas ára
– Anyu, te ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Marta, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a csészém felett. Krzsiék is ott voltak, feszülten hallgattak. A levegőben valami megmagyarázhatatlan feszültség vibrált.
– Igen, komolyan – feleltem halkan, de határozottan. – Szeretem Lajost.
Marta felnevetett, de nem az a meleg, gyermeki nevetés volt ez, amit annyira szerettem régen. Inkább gúnyos, idegen hang. – Anyu, hatvanhárom éves vagy! Mit akarsz még? Ez már nem az a kor, amikor az ember szerelmes lesz!
Krzsi csak a fejét csóválta. – Nem akarunk megbántani, de… ez nevetséges. Az emberek beszélnek majd. És mi lesz, ha kihasznál? Tudod, hány ilyen történetet hallani?
A szívem összeszorult. Hét éve vagyok egyedül. Hét hosszú év telt el azóta, hogy András elment. Egy reggel még ott ült velem szemben a reggelinél, aztán délután már csak egy üres ágy maradt utána. A temetés után Marta és Krzsi néhány hétig gyakran jöttek, aggódtak értem, de aztán visszatértek a saját életükhöz. Én pedig maradtam a csenddel és a magánnyal.
Az első években csak vegetáltam. Felkeltem, dolgoztam az önkormányzatnál, hazamentem, főztem magamnak valami egyszerűt, néztem a tévét. Ünnepekkor néha összegyűltünk, de már nem volt igazi családi hangulat. Aztán nyugdíjba mentem. Azóta még hosszabbak lettek a napok.
Egyik délután a parkban ültem a padon, amikor Lajos odajött hozzám. Ismerős volt arcról – régen együtt dolgoztunk az önkormányzatban, de ő már korábban nyugdíjba ment. Leült mellém, beszélgetni kezdtünk. Először csak udvarias csevej volt: időjárásról, egészségről, régi kollégákról. Aztán egyre többet találkoztunk. Elhívott sétálni a Duna-partra, néha beültünk egy kávéra a sarki cukrászdába.
A szívem újra dobogni kezdett. Olyan érzéseket ébresztett bennem, amikről azt hittem, örökre elvesztek András halálával. Lajos figyelmes volt, kedves és türelmes. Nem sietett semmit. Egyik este megfogta a kezemet a parkban – akkor döbbentem rá igazán: szerelmes vagyok.
Amikor először mondtam el Martának és Krzsinak, hogy van valaki az életemben, először csak nevettek. Azt hitték, viccelek. Aztán amikor látták az arcomat, komolyra fordult a szó.
– Anyu, gondolj bele! – mondta Marta. – Mit szólnak majd az unokák? És mi lesz az örökséggel? Nem is ismered igazán ezt az embert!
– De ismerem! – vágtam vissza dühösen. – Többet beszélgetek vele egy héten, mint veletek hónapok alatt!
Csend lett. Krzsi felállt az asztaltól.
– Ha neked ez jó… – mondta fáradtan. – De ne várd el tőlünk, hogy örüljünk neki.
Aznap este órákig sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy kamaszlány, akit megszégyenítettek az érzései miatt. Pedig én csak boldog akartam lenni végre.
A faluban is hamar elterjedt a hír. A boltban összesúgtak mögöttem az asszonyok:
– Nézd már, Marika! Az özvegy Ilona új pasival jár! Hát nem szégyelli magát?
A templomban is furcsán néztek rám vasárnaponként. Még a régi barátnőim is kerülték a tekintetemet.
Egyedül Lajos maradt mellettem rendíthetetlenül.
– Ne törődj velük! – mondta egyszer egy séta közben. – Az emberek mindig beszélnek. De nekünk csak egymásra kell figyelnünk.
Próbáltam hinni neki. De minden nap újabb bántó megjegyzéseket kaptam: „Mit akar még ez az öregasszony?” „Biztos csak a pénzére hajt.”
Marta egyre ritkábban hívott fel. Az unokáimat is alig láttam már.
Egy este Lajos megkérdezte:
– Ilona, velem jönnél Pécsre? Ott él a húgom, és szeretnélek bemutatni neki.
Először igent akartam mondani gondolkodás nélkül. Aztán eszembe jutott Marta arca: a csalódottság, a harag.
– Nem tudom… Talán még várjunk egy kicsit – feleltem végül.
Lajos szomorúan bólintott.
Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok nevetséges? Tényleg nincs jogom újra boldognak lenni? Vagy csak mások félelmei tartanak vissza attól, hogy végre éljek?
Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg túl késő újrakezdeni az életet hatvan felett?