Szerelem hatvan felett: Egy térkép, egy esély, egy új élet

– Hová utazna, ha bárhová mehetne? – kérdezte a férfi, miközben a térképet az asztal közepére tolta. A hangja meglepően lágy volt, szinte suttogásnak tűnt a klub zsivajában. Meglepődtem, hogy hozzám szólt. Az utazóklubban mindenki fiatalabbnak tűnt nálam, én pedig csak azért jöttem, hogy meghallgassam az izlandi előadást, aztán csendben hazasurranjak. A sarokban ültem, egyedül, előttem egy elfelejtett teásbögre.

– Nem is tudom… – motyogtam. – Talán Toszkána. Vagy valami egészen más. – Próbáltam elrejteni a zavaromat, de éreztem, hogy elpirulok.

A férfi elmosolyodott. – Én Lappföldre mennék. Mindig is látni akartam az északi fényt. De Toszkána is jó választás. – Aztán rám nézett, és mintha csak most vette volna észre a bizonytalanságomat, halkan hozzátette: – Bocsánat, nem akartam zavarni.

– Nem zavart – mondtam gyorsan. – Csak… régóta nem kérdezte meg tőlem senki, hogy mit szeretnék igazán.

A nevét is elárulta: Gábor. Hatvanöt éves volt, özvegy, két felnőtt gyerekkel, akik már rég kirepültek. Én pedig, Szabó Julianna vagyok, hatvankét éves nyugdíjas könyvtáros, özvegy én is, egyetlen lányom Németországban él. Az életem csendes volt és kiszámítható, mint egy poros könyvtárszoba.

Aznap este Gábor mellett ülve először éreztem hosszú idő után, hogy valaki tényleg figyel rám. Nem a múltamra vagy a koromra kíváncsi, hanem arra, amit most gondolok, amit most érzek. Az előadás után együtt sétáltunk ki a klub elé. A pesti utcákon hűvös szél fújt, de én melegséget éreztem belül.

– Jövő héten lesz egy előadás a Kaukázusról – mondta Gábor búcsúzáskor. – Eljön velem?

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon lehet-e még újrakezdeni hatvan felett? Lehet-e még hinni abban, hogy valami jó vár ránk? Otthon a tükörbe néztem: ősz hajam, ráncok a szemem körül. De a szememben ott volt valami régen látott fény.

A következő hetekben Gáborral rendszeresen találkoztunk. Beszélgettünk utazásokról, gyerekkorról, veszteségekről és álmokról. Egyik este vacsorára hívott magához. A lányaimnak írtam egy üzenetet: „Ma este nem leszek otthon.” Azonnal visszahívtak.

– Anya! Ki ez a férfi? – kérdezte Éva aggódva.

– Csak egy barát – válaszoltam.

– Vigyázz magadra! Nem ismered őt igazán! – mondta szinte parancsolóan.

Éreztem a hangjában a féltést és az ítélkezést is. Mintha nem lenne jogom boldognak lenni ennyi idősen. Mintha az anyaságommal együtt minden más vágyamról le kellett volna mondanom.

Gábor lakásában meleg fények égtek, az asztalon két pohár bor és egy tál gulyásleves várt rám.

– Tudod – mondta halkan –, amikor meghalt a feleségem, azt hittem, soha többé nem leszek boldog. De most… veled… újra reménykedem.

A szívem hevesen vert. Féltem is, örültem is egyszerre. Vajon szabad-e újra szeretni? Vajon mit szólnak majd mások? A barátnőim közül többen irigykedve néztek rám, mások fejcsóválva: „Julianna, ne bolondozz már ebben a korban!”

Egyik este Gábor elhívott egy rövid balatoni kirándulásra. A vonaton ülve néztem az elsuhanó tájat és azon gondolkodtam: mikor engedtem meg magamnak utoljára azt, hogy csak úgy örüljek az életnek? Amikor megérkeztünk Siófokra, kézen fogva sétáltunk a parton. Egy pillanatra elfelejtettem minden félelmemet.

De otthon újabb vihar várt rám. Éva dühösen hívott fel:

– Anya! Miért nem szóltál előre? Mi van, ha történik veled valami?

– Felnőtt vagyok, Éva! Jogom van élni! – kiáltottam vissza könnyes szemmel.

Aznap este sokáig sírtam. Nem Gábor miatt, hanem mert rájöttem: egész életemben másoknak akartam megfelelni. Most először döntöttem magamról.

A kapcsolatunk Gáborral lassan mélyült el. Voltak nehézségek: az unokáim furcsán néztek rám, amikor bemutattam neki; a szomszédasszonyok pletykáltak; Éva hetekig nem beszélt velem rendesen. De Gábor mindig mellettem állt.

Egy év telt el azóta az első találkozás óta. Most itt ülök a nappaliban, Gábor kezét fogom és hallgatom az esőt az ablakon túl. Már nem félek attól, hogy mit gondolnak mások.

Talán sosem késő újrakezdeni. Talán mindannyiunknak jár még egy esély a boldogságra…

Vajon hányan merjük megadni magunknak ezt az esélyt? Önök mit tennének a helyemben?