Szerelem hatvan felett – Egy anya vallomása a családi viharban
– Mami, te teljesen megőrültél! – Dóra hangja élesen hasított át a konyhán, mintha egy poharat ejtett volna el. A kezemben remegni kezdett a teáscsésze, ahogy a szavai elértek hozzám. – Hogy képzeled, hogy ebben a korban… hogy te… szerelmes vagy?!
Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Hatvanhárom éves vagyok, és először érzem magam igazán élőnek, mióta az uram, Laci, elment tizenegy éve. A temetés óta csak a megszokás tartott életben: a reggeli kávé, a piacozás, a vasárnapi húsleves. És most, amikor végre újra dobog a szívem, a saját lányom néz rám úgy, mintha valami bűnt követtem volna el.
– Dóra, kérlek… – próbáltam halkan, de ő már a hűtőhöz fordult, idegesen csapta be az ajtót.
– Mit mondjak a barátaimnak? Hogy anyám randizik? Hogy egy öregemberrel kézen fogva sétál a Margitszigeten? – a hangja remegett, de nem tudtam eldönteni, hogy a haragtól vagy a szégyentől.
– Nem öregember, hanem András. És nem csak sétálunk. Beszélgetünk, nevetünk… újra érzem, hogy élek. Ez bűn? – kérdeztem, de a hangom elcsuklott.
Dóra csak nézett rám, mintha idegen lennék. Aztán halkan, szinte suttogva mondta:
– Azt hittem, te már túl vagy az ilyeneken. Hogy neked már csak az unokák, a kert, a kötögetés maradt…
A szívem összeszorult. Vajon tényleg ennyire szűk a világ, amiben élünk? Hogy egy nőnek hatvan felett már csak a múltja lehet, jövője nem?
Andrást a könyvtárban ismertem meg. Egy régi magyar regényt keresett, én meg segítettem neki. Aztán meghívott egy kávéra, és én igent mondtam. Olyan természetes volt minden, mintha mindig is ismertük volna egymást. Azóta hetente találkozunk, sétálunk, beszélgetünk. Néha megfogja a kezem, és én újra fiatalnak érzem magam.
De Dóra nem látja ezt. Neki csak az számít, hogy mit szólnak majd a szomszédok, mit mondanak a barátnői. Hogy az anyja nem viselkedik úgy, ahogy egy „rendes” magyar nagymamának kellene.
Aznap este, amikor András először jött át hozzánk vacsorára, Dóra egész nap feszült volt. Az unokám, Marci, izgatottan kérdezgette, ki jön hozzánk. – Egy barátom – mondtam neki. – Nagyon kedves bácsi.
András hozott egy csokor tulipánt és egy üveg bort. Udvariasan mosolygott, de láttam rajta, hogy ő is ideges. Az asztalnál Dóra alig szólt hozzá, csak a tányérját piszkálta. Marci viszont lelkesen mesélt az iskoláról, András pedig türelmesen hallgatta.
Vacsora után Dóra félrehívott a konyhába.
– Nem akarom, hogy ezt csináld, anya. Nem akarom, hogy nevetségessé tedd magad… és engem is.
– Dóra, én nem vagyok nevetséges. Csak boldog akarok lenni. Nem elég, hogy tizenegy éve egyedül vagyok? Nem érdemlem meg, hogy valaki szeressen?
– De mi lesz, ha egyszer csalódni fogsz? Ha megint elveszítesz valakit? – kérdezte halkan.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Akkor majd újra felállok. De most… most boldog vagyok.
Aznap este András korán elment. Megölelt, és a fülembe súgta: – Ne hagyd, hogy elvegyék tőled ezt az érzést.
Napokig nem beszéltem Dórával. Ő sem keresett. Aztán egy délután megjelent nálam, Marci nélkül. Leült a kanapéra, és csak nézett maga elé.
– Anya… lehet, hogy túl heves voltam. Csak… félek. Félek, hogy megint összetörik a szíved.
– Dóra, én is félek. De nem akarok úgy élni, hogy csak a félelem irányít. Nézd, tudom, hogy nehéz elfogadni, de nekem is van jogom a boldogsághoz. Még ha hatvan felett is.
Sokáig csend volt köztünk. Aztán Dóra lassan bólintott.
– Próbálok megbarátkozni vele. Csak adj egy kis időt.
Azóta lassan javul a helyzet. András néha átjön, Marci már megszokta, hogy „nagyi barátja” is ott van. Dóra még mindig furcsán néz ránk néha, de már nem szól be. Talán egyszer majd elhiszi, hogy a szerelem nem korhoz kötött.
Néha elgondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan félnek kimondani, hogy vágynak valakire, csak mert „nem illik” már? És vajon tényleg olyan nagy bűn, ha valaki hatvan felett is szeretni akar?
Ti mit gondoltok? Van jogunk újrakezdeni, ha már mindenki azt hiszi, vége? Vagy tényleg csak a múltunk marad nekünk?