Szerelem és Büszkeség Között: Egy Anyós Vallomása

– Anya, kérlek, ne rontsd el ezt a napot! – hallottam Gergő hangját, ahogy a szobám ajtajában állt, öltönyben, idegesen igazgatva a nyakkendőjét. A szívem összeszorult. Hányszor mondtam neki, hogy Zsófi nem való hozzá? Hányszor próbáltam finoman, majd egyre kétségbeesettebben jelezni, hogy nem látom őket boldognak együtt? De most már késő volt. Az esküvő napja volt.

A nappaliban már gyülekeztek a vendégek. A nagynénik, unokatestvérek, mindenki mosolygott, nevetett, csak én ültem mereven a sarokban, mint egy idegen. Gergő odalépett hozzám, lehajolt, és halkan suttogta:

– Anya, kérlek… csak ma örülj velünk.

Bólintottam. Megpróbáltam. De amikor megláttam Zsófit fehér ruhában, ahogy az apja karján belépett a terembe, valami eltört bennem. Nem tudtam elengedni azt az érzést, hogy elveszítem a fiamat. Hogy mostantól valaki más lesz az első az életében.

Az ebéd alatt mindenki Zsófit dicsérte. „Milyen szép menyasszony!” „Milyen kedves lány!” Én csak némán kanalaztam a levest. A sógornőm, Ágnes odahajolt hozzám:

– Jaj, Marika, ne légy már ilyen! Nézd, milyen boldogok! Ez a te napod is!

De én nem éreztem így. Úgy éreztem, mintha mindenki más egy másik világban élne, ahol én már nem vagyok fontos.

Az este folyamán Gergő többször is próbált bevonni a beszélgetésekbe, de én csak udvariasan mosolyogtam. Zsófi egyszer odajött hozzám:

– Marika néni, szeretném, ha tudná, mennyire hálás vagyok Gergőért… és magáért is.

A hangja remegett. Talán félt tőlem? Vagy csak érezte a távolságot közöttünk? Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam.

Az esküvő után hetekig nem hívtak fel. A ház üres lett. Minden reggel ugyanaz a rutin: kávé egyedül az ablaknál, a régi családi fotók nézegetése. Egyik este Gergő végre felhívott.

– Anya, minden rendben?

– Persze – hazudtam. – Ti hogy vagytok?

– Jól… csak… Zsófi aggódik miattad. Azt mondja, mintha haragudnál rá.

Nem tudtam mit válaszolni. Haragudtam? Vagy csak féltékeny voltam? Vagy egyszerűen csak féltem attól, hogy elveszítem azt az egyetlen embert, akiért mindent feláldoztam?

Egy vasárnap váratlanul beállítottak hozzám. Zsófi hozott süteményt. Gergő segített a kertben. Próbáltam oldani a feszültséget.

– Szép ez a rózsa – mondta Zsófi a kertben.

– Gergő ültette még gyerekkorában – válaszoltam.

– Remélem, majd mi is ültethetünk együtt valamit…

A hangjában ott volt a remény. Talán tényleg próbált közeledni hozzám. De én még mindig falat éreztem magam körül.

Az idő telt. Egyre ritkábban jöttek. A barátnőim azt mondták: „Marika, engedd el! Ez az élet rendje.” De én nem tudtam elengedni.

Egy este Gergő felhívott:

– Anya… Zsófi babát vár.

A hír villámcsapásként ért. Egyszerre éreztem örömöt és félelmet. Nagymama leszek… de vajon része leszek-e ennek az új családnak?

Az unokám születése után először mentem át hozzájuk. Zsófi fáradt volt, de boldog. Gergő ragyogott a büszkeségtől.

– Szeretném, ha segítenél nekünk – mondta Zsófi halkan.

Ez volt az első alkalom, hogy igazán rám nézett. Láttam a szemében az őszinte kérést.

Megsimogattam az unokám fejét. Hirtelen rájöttem: ha továbbra is bezárkózom a saját fájdalmamba, végleg elveszítem őket.

Azóta próbálok változni. Nehéz elengedni a büszkeséget és elfogadni azt, amit nem tudok megváltoztatni. De minden nap tanulom.

Most itt ülök a régi házban, nézem a családi fotókat – már ott van rajtuk Zsófi és az unokám is –, és azon gondolkodom: vajon képesek vagyunk-e megbocsátani egymásnak? Vajon tényleg csak rajtam múlik-e a béke ebben a családban? Ti mit tennétek a helyemben?