Szégyen vagy szeretet? Egy anya vallomása a családi különbségekről

– Anya, miért nem tudsz úgy segíteni, mint az anyósomék? – csattant fel Dóri hangja, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A kezem megállt a teásbögrém felett, és éreztem, ahogy a szívem összeszorul. Nem először hozta fel ezt a témát, de most valahogy más volt. Most nem csak panaszkodott, hanem vádolt is.

– Dóri, tudod, hogy mindent megteszek, amit tudok – próbáltam halkan válaszolni, de a hangom remegett. – Nekem nincs vállalkozásom, mint a Zsolti szüleinek. Én egyedül vagyok, és a tanári fizetésemből élek.

– De anya, érted, hogy ez nekem mennyire kellemetlen? Mindig ők vesznek új babakocsit, ők fizetik a nyaralást, ők hozzák a drága játékokat. Én meg csak ülök ott, és semmit sem tudok adni a gyerekemnek tőled. Azt hiszik, hogy te nem is törődsz velünk! – Dóri hangja elcsuklott.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg eső. Hirtelen visszarepültem az időben: eszembe jutottak azok az évek, amikor még együtt laktunk a panelban Újpesten. Akkoriban is mindig próbáltam mindent megadni neki: új ruhát, ha kinőtte a régit; tortát a születésnapjára; egy-egy közös mozit, ha összegyűlt rá a pénz. Most pedig itt ül velem szemben a felnőtt lányom, és azt mondja: szégyelli, hogy az anyja nem tud annyit adni.

– Dóri, én nem tudok versenyezni velük – mondtam halkan. – De szeretlek. És mindig itt vagyok neked.

– Tudom… – sóhajtott. – De néha úgy érzem, mintha ez nem lenne elég.

A csend fojtogató volt. A konyhaablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész világ együtt sírna velem.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az alkalmak, amikor Dóri kislányként hozzám bújt, amikor beteg voltam és ő hozott nekem teát. Most pedig úgy érzem, mintha valami elromlott volna közöttünk. Vajon tényleg csak a pénz számít? Vajon mindaz a szeretet és törődés semmit sem ér?

Másnap reggel munkába menet találkoztam Marikával, a szomszédasszonnyal. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

– Jól vagy, Klári? – kérdezte aggódva.

– Hát… nem igazán – sóhajtottam. – Dóri azt mondta tegnap, hogy szégyelli magát miattam. Mert nem tudok annyit segíteni nekik anyagilag.

Marika bólintott. – Tudod, nálunk is ugyanez van. A fiam feleségének a családja gazdagabb. Mindig ők viszik el őket wellness hétvégére meg síelni Ausztriába. Én meg örülök, ha egy-egy új pulóvert tudok venni az unokámnak karácsonyra.

– És te hogy kezeled ezt? – kérdeztem.

– Megpróbálom elfogadni. Néha fáj, persze… De azt mondom magamnak: nem attól vagyok jó nagymama vagy anya, hogy mennyi pénzem van.

Hazafelé menet ezen gondolkodtam. Vajon tényleg ennyire számítanak ezek a különbségek? Vagy csak mi tesszük magunknak nehezebbé?

A következő hétvégén Dóriékhoz mentem látogatóba. Ott voltak Zsolti szülei is: Ilona és László. Mindig elegánsan öltöznek, Ilona parfümje betölti az egész lakást. Az unokám, Panni boldogan futott hozzám.

– Mama! Nézd, mit kaptam! – mutatta az új LEGO készletet.

– Nagyon szép! – mosolyogtam rá erőltetetten.

Ilona rám nézett: – Klári, hoztunk egy kis süteményt is. Remélem, nem baj…

– Dehogy baj – válaszoltam udvariasan.

Ebéd közben Ilona arról mesélt, milyen új autót vettek Zsoltiéknak, hogy könnyebb legyen Pannit oviba vinni. László pedig arról beszélt, hogy jövő nyáron elviszik őket Horvátországba nyaralni.

Éreztem Dóri pillantását magamon. Mintha azt várná: mondjak valamit, ajánljak fel valamit… De csak csendben ültem.

Hazafelé menet Panni odabújt hozzám:

– Mama, mikor jössz legközelebb? Süssünk együtt palacsintát?

A szívem megtelt melegséggel. Talán mégsem veszett el minden.

Este Dóri rám írt Messengeren:

– Anya… Ne haragudj a múltkoriért! Csak annyira frusztrál ez az egész helyzet…

Sokáig gondolkodtam a válaszon.

– Nem haragszom. Tudom, hogy nehéz neked is. De szeretném, ha tudnád: én mindig itt leszek neked és Panninak. Akkor is, ha csak palacsintát tudok sütni vagy mesét olvasni neki.

Dóri csak ennyit írt vissza:

– Köszönöm… Szeretlek!

Azóta próbálok nem összehasonlítani magam másokkal. Tudom, hogy sosem leszek olyan gazdag vagy nagyvonalú ajándékozó, mint Ilona és László. De talán nem is ez számít igazán.

Vajon tényleg csak az ajándékok és a pénz határozzák meg egy anya értékét? Vagy lehet másképp is szeretni és támogatni a gyerekeinket? Ti mit gondoltok erről?