Suttogások a csendben: Egy anya szíve fájdalma

– Anna, kérlek, ne menj el így! – kiáltottam utána azon a végzetes estén, amikor becsapta maga mögött az ajtót. A hangom visszhangzott a lakásban, de ő már nem hallotta. Azóta is minden nap visszhangzik bennem ez a mondat, mintha a falak is emlékeztetnének rá, hogy valamit nagyon elrontottam.

Azóta csend van. Olyan csend, ami már nem is csend, hanem suttogás: a lelkiismeretem suttogása. Minden reggel ugyanazzal a reménnyel ébredek: talán ma ír egy üzenetet, talán ma felhív. De csak az üres képernyő néz vissza rám.

Anna mindig is érzékeny lány volt. Már kiskorában is könnyen megbántódott, de ugyanakkor tele volt szeretettel. Emlékszem, amikor először ment iskolába, mennyire félt attól, hogy nem lesznek barátai. Akkor még én voltam az, aki megvigasztalta. Most pedig én vagyok az, akinek vigaszra lenne szüksége.

A férjem, Gábor, próbál segíteni. – Hagyd időt neki – mondja gyakran. – Majd visszatalál hozzád. De ő nem érti. Egy anya nem tud csak úgy várni. Egy anya minden nap újraéli a múlt hibáit.

A legutóbbi veszekedésünk után történt minden. Anna akkor már egyetemista volt Pécsen, ritkán járt haza. Egyik hétvégén váratlanul beállított, én pedig – ahogy mindig – aggódni kezdtem miatta: „Miért vagy ilyen fáradt? Eszel rendesen? Nem kéne ennyit dolgoznod az iskola mellett!” Ő csak legyintett, de láttam rajta, hogy feszül. Aztán egyszer csak kitört belőle:

– Anya, miért nem tudsz soha csak örülni nekem? Miért mindig csak azt nézed, mi lehetne jobb?

Meglepődtem. Nem értettem. Hiszen én csak jót akartam neki! De ő sírva fakadt és azt mondta: „Elegem van abból, hogy sosem vagyok elég jó neked!”

Azóta eltelt két év. Két év némaságban. Karácsonykor sem jött haza. A születésnapján küldtem neki egy üzenetet: „Boldog születésnapot, kicsim! Szeretlek.” Nem válaszolt.

A barátnőim azt mondják, próbáljak meg továbblépni. De hogyan lehet egy anyának továbblépni? Minden napom Annával kezdődik és végződik. Minden reggel megnézem a telefonon a közös képeinket: Anna első biciklizése a Margitszigeten, az érettségi bankettje, amikor büszkén állt mellettem fehér ruhában.

Gábor próbálja tartani bennem a lelket, de ő is szenved. Néha hallom éjszaka, ahogy halkan sír a fürdőszobában. Férfi létére nem mutatja ki az érzéseit, de tudom, hogy neki is hiányzik Anna.

Egyik este aztán váratlanul csöngettek. Megállt bennem az ütő: talán Anna az? De csak a postás volt egy ajánlott levéllel. Mégis minden csöngetéskor reménykedem.

A szomszédasszonyom, Marika néni gyakran átjön teázni. Ő ismeri Annát kiskora óta.
– Ne aggódj, drága – mondja mindig –, a gyerekek néha eltávolodnak, de visszatalálnak.
– De mi van, ha nem? – kérdezem tőle könnyes szemmel.
– Akkor is anya maradsz – feleli szelíden.

Néha azon gondolkodom, vajon tényleg én rontottam el mindent? Túl sokat akartam? Túl sokat aggódtam? Vagy csak az élet sodort minket külön utakra?

Egyik este elővettem Anna régi naplóját, amit még kislány korában írt. A lapok között egy rajzot találtam: egy anya és egy kislány kézen fogva sétálnak a Városligetben. Alatta ez állt: „Anya, te vagy a legjobb barátom.”

Elsírtam magam. Hová tűnt ez a barátság? Hogyan lett belőle ekkora távolság?

A munkahelyemen is nehezen koncentrálok mostanában. A kolléganőm, Zsuzsa észrevette:
– Valami baj van otthon? – kérdezte óvatosan.
– Csak hiányzik a lányom – válaszoltam halkan.
– Próbáltad már levélben írni neki? Néha könnyebb leírni az érzéseket.

Hazamentem és órákig ültem a papír fölött. Végül csak ennyit írtam:
„Drága Annám! Sajnálom mindazt, amit elrontottam. Mindig csak jót akartam neked, de lehet, hogy rosszul fejeztem ki magam. Nagyon hiányzol. Szeretettel: Anya.”

Feladtam a levelet másnap reggel. Azóta is várom a választ.

Minden nap újra és újra lejátszom magamban az utolsó beszélgetésünket. Vajon ha másképp reagálok, most más lenne minden? Vajon ha kevesebbet aggódom és többet hallgatok rá…

A családi ebédeken most már csak ketten ülünk Gáborral az asztalnál. Néha csendben eszünk, máskor próbálunk beszélgetni régi emlékekről.
– Emlékszel arra a balatoni nyárra? – kérdezi Gábor.
– Igen – mosolygok szomorúan –, Anna akkor tanult meg úszni.

Aztán újra csend lesz.

Néha álmodom Annával: hazajön, átölel és azt mondja: „Anya, minden rendben lesz.” Ilyenkor boldogan ébredek – aztán rájövök, hogy csak álom volt.

De még mindig remélek. Mert egy anya sosem adja fel.

Vajon hányan érzitek ezt a fájdalmat? Hányan vártok nap mint nap egy üzenetre vagy egy telefonhívásra? Mit lehet tenni akkor, ha már csak a csend maradt?