Sose értettem, miért főz anyám annyit a férjemnek – Egy éjszaka minden kiderült

– Már megint pörköltet főzöl neki? – csattantam fel, miközben anyám a konyhában serénykedett, és a gőzölgő fazék fölött mosolygott. – Anya, miért csinálod ezt minden este? Miért nem hagyod, hogy én főzzek, vagy legalább egyszer rendeljünk pizzát?

Anyám csak rám nézett azokkal a fáradt, de meleg barna szemeivel. – Mert ez a dolgom, Zsófi. Így mutatom ki, hogy szeretlek titeket.

De én nem éreztem ezt szeretetnek. Inkább tehernek. Mindig is más akartam lenni, mint ő. Amikor még gimnazista voltam, arról álmodoztam, hogy egy nap hátizsákkal járom majd be Európát, hogy Párizsban reggelizem croissant-t, vagy Rómában iszom egy igazi eszpresszót. Az egyetem alatt is inkább utaztam volna, mintsem otthon üljek a vasárnapi ebédnél. De anyámnak a család volt minden. És most, hogy férjhez mentem Gáborhoz, úgy tűnt, anyám újraéli velem a saját életét.

Gábor szerette anyám főztjét. Mindig dicsérte: – Ica néni, ilyen jó töltött káposztát még sosem ettem! – mondta nevetve, miközben én csak feszengtem az asztalnál. Néha úgy éreztem, mintha ketten lennének egy csapatban ellenem. Mintha én lennék a kívülálló a saját házamban.

Egyik este különösen fáradtan értem haza a munkából. A villamoson ülve azon gondolkodtam, vajon Gábor megint anyámmal vacsorázik-e. Amikor beléptem a lakásba, már messziről éreztem a friss kenyér illatát. Anyám épp akkor vette ki a sütőből. Gábor az asztalnál ült és nevetve mesélt valamit neki.

– Sziasztok – mondtam halkan.

Anyám rám mosolygott: – Gyere, Zsófi, friss kenyeret sütöttem!

– Nem vagyok éhes – feleltem ingerülten.

Gábor rám nézett: – Mi bajod van most megint?

– Semmi – vágtam rá, de belül tomboltam. Miért nem értik meg, hogy nekem más fontos? Hogy nem akarok minden este ugyanazt az életet élni?

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, miközben Gábor már rég mélyen aludt mellettem. Hajnali kettő lehetett, amikor halk neszezést hallottam a konyhából. Felkeltem, és óvatosan kimentem.

Anyám ott ült az asztalnál egyedül, kezében egy régi fényképet szorongatott. Meglepődött, amikor meglátott.

– Nem tudsz aludni? – kérdezte halkan.

– Nem – feleltem. – Te sem?

Sóhajtott és letette a képet az asztalra. Odamentem hozzá és leültem mellé. A képen fiatal volt, talán húszéves. Mellette egy férfi állt – apám.

– Tudod, Zsófi – kezdte halkan –, amikor fiatal voltam, én is utazni akartam. Apáddal terveztük, hogy elmegyünk Olaszországba dolgozni egy nyárra. De aztán te jöttél… és minden megváltozott.

Elakadt a lélegzetem. Soha nem beszélt erről.

– Sosem bántad meg? – kérdeztem remegő hangon.

– Néha… néha igen – vallotta be könnyes szemmel. – De aztán rájöttem, hogy az élet nem mindig arról szól, amit mi akarunk. Hanem arról is, amit adni tudunk másoknak.

Csend lett köztünk. Csak az óra kattogása hallatszott.

– És Gábor? Miért főzöl neki ennyit? – kérdeztem végül.

Anyám elmosolyodott: – Mert látom rajta azt az éhséget… nem csak az ételre. Hanem arra is, hogy valaki törődjön vele. Az ő anyja sosem főzött neki. Mindig egyedül volt otthon gyerekként… Tudod, Zsófi, néha az embereknek nem azt kell adni, amit mi szeretnénk adni nekik, hanem amire tényleg szükségük van.

Ott ültem vele hajnalig. Először éreztem igazán közel magamhoz anyámat. Megértettem valamit abból a szeretetből és áldozatból, amit egész életében adott nekünk.

Másnap reggel együtt készítettük el a reggelit Gábornak. Nem mondtam semmit, csak figyeltem anyámat: ahogy szeletelte a kenyeret, ahogy megsimította Gábor vállát… És először éreztem azt is: talán nekem is van mit tanulnom tőle.

Most már tudom: néha nem az számít, hogy mennyit utazunk vagy hány országot látunk… hanem az apró gesztusokban rejlő szeretet.

Vajon tényleg csak akkor értjük meg a szüleinket, amikor már majdnem késő? Ti mikor beszélgettetek utoljára őszintén az anyátokkal?