Sorsfordító reggel: Ildikó története a budapesti panelből

– Már megint késel, Ildikó! – csattant fel a szomszédasszony, Marika néni, miközben épp becsukta maga mögött a liftajtót.

Nem válaszoltam. Csak lehajtott fejjel léptem ki a lépcsőházból, és éreztem, ahogy mindenki engem néz. A harmadik emeleten lakom, a 11-esben, de úgy érzem, mintha minden ablakból engem figyelnének. A férjem, Gábor, három hónapja költözött el. Azt mondta, nem bírja tovább ezt az állandó feszültséget. A lányom, Dóri, 17 éves, és azóta mintha idegen lenne számomra. Ha beszélünk is, csak egy-egy szóval válaszol, vagy rám csapja az ajtót.

A házban mindenki tudja. A pletykák gyorsabban terjednek itt, mint a tavaszi influenza. „Ildikót otthagyta a férje!” – hallom vissza a lépcsőházban, a boltban, még a játszótéren is. Néha úgy érzem, mintha mindenki csak arra várna, mikor omlok össze végleg.

Aznap reggel különösen nehéz volt. Dóri már elment iskolába, én pedig egyedül ültem le a konyhaasztalhoz. A kávém kihűlt, mire rávettem magam, hogy belekortyoljak. A telefonomon új üzenet: anyám írta. „Ildikó, mikor jössz át? Nem jó ez így egyedül!” De nem tudtam rá válaszolni. Mit mondhatnék? Hogy szégyellem magam? Hogy nem tudom, hogyan tovább?

A munkahelyemen sem jobb a helyzet. Az irodában mindenki kedves – túlságosan is. Mintha féltenének tőlem valami fertőző betegséget. Az ebédszünetben egyedül ülök a sarokban, és hallgatom, ahogy a többiek nevetnek. Régen én is köztük voltam.

Egy este Dóri hazaért, és szó nélkül bevonult a szobájába. Kopogtam az ajtaján.
– Dóri, beszélhetnénk?
– Most nem érek rá – jött a válasz.
– Csak két percet kérnék…
– Anya! Hagyj már békén! – kiabálta vissza.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Úgy éreztem, elvesztettem mindent: a férjemet, a lányomat, önmagamat is.

Másnap reggel Marika néni megint ott állt a liftben.
– Jól vagy, Ildikó? – kérdezte most halkan.
– Persze – hazudtam.
De ő csak nézett rám azokkal az öreg szemekkel.
– Tudod… én is átmentem ezen. Az én férjem is elment egyszer…
Meglepődtem. Soha nem hallottam erről.
– És… hogy bírtad ki?
– Nem bírtam ki – mondta egyszerűen. – De aztán rájöttem: vagy összetörök teljesen, vagy felállok és megyek tovább.

Aznap este sokáig gondolkodtam ezen. Vajon én képes vagyok felállni? Vagy örökre ebben a magányban maradok?

Egy hét múlva összeszedtem magam, és elmentem anyámhoz. Ő csak átölelt szó nélkül. Aztán együtt főztünk lecsót, mint régen. Elmesélte, mennyire hiányzom neki – és hogy Dóri is biztosan szenved belül.

Hazafelé elhatároztam: megpróbálok újra közeledni Dórihoz. Másnap reggel palacsintát sütöttem neki.
– Nem kell ezt csinálnod – mondta flegmán.
– Tudom – feleltem halkan –, de szeretném.
Láttam rajta valami meglepődést. Talán egy kis hálát is.

Az iskolában egy nap behívtak az igazgatóhoz: Dóri verekedésbe keveredett. Hazafelé csendben ült mellettem a buszon.
– Mi történt? – kérdeztem óvatosan.
– Semmi – felelte dacosan.
– Dóri… tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem?
Sokáig hallgatott.
– Mindenki azt mondja az iskolában, hogy apa miatt ment tönkre minden…
A szívem összeszorult.
– Ez nem igaz – mondtam halkan. – Nem te vagy hibás semmiért.
Ő csak bólintott, de láttam rajta: valami megmozdult benne.

Azóta lassan javul köztünk valami. Néha együtt nézünk filmet este, vagy csak csendben ülünk egymás mellett. Gábor néha felhívja Dórit – engem soha –, de már nem fáj annyira.

A házban még mindig terjednek a pletykák. De már nem érdekel annyira. Marika néni néha átjön egy teára; anyám gyakrabban hív; Dóri pedig néha rám mosolyog reggelente.

Vajon tényleg képesek vagyunk változni? Vagy csak megszokjuk az új helyzetet? Néha úgy érzem, minden nap újra kell kezdenem mindent… Ti mit gondoltok: lehet igazán újrakezdeni egy ilyen törés után?