Sorsfordító döntés: Anna váratlan eljegyzése

– Anna, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltottam rá, miközben a nappali sarkában álltam, ökölbe szorított kézzel. A szobában mindenki megdermedt: anya a konyhaajtóban, apa a fotelben, Anna pedig ott ült a kanapén, arcán furcsa, makacs mosollyal.

– De igen, Dóri – válaszolta halkan, de határozottan. – Szeretem Gábort, és ő is szeret engem. Megkérte a kezem, és igent mondtam.

A levegő mintha megfagyott volna. A családi házunkban, ahol mindig hangos nevetés és veszekedés váltotta egymást, most csak a falióra kattogása hallatszott. Anya arca elsápadt, apám szemei villámokat szórtak.

– Hogy képzeled ezt? – kérdezte apa rekedten. – Még csak most érettségizel! Egyetemre készülsz! Mit gondolsz, mit szólnak majd az emberek?

Anna csak vállat vont. – Nem érdekelnek az emberek. Ez az én életem.

Éreztem, ahogy a düh és a félelem egyszerre önt el. Anna mindig is makacs volt, de most valami megváltozott benne. Mintha már nem is lenne a húgom, hanem egy idegen, aki kész mindent feladni egy fiúért, akit alig ismertünk.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, miközben anya halkan sírt a szomszéd szobában. Hallottam apát is, ahogy dühösen járkál fel-alá a folyosón. Anna ajtaja zárva volt; nem tudtam, sír-e vagy csak bámulja a sötétet.

Másnap reggel mindenki kerülte egymás tekintetét. A reggeli asztalnál csendben kanalaztuk a levest – nálunk ez volt a hagyományos vasárnapi ebéd –, amikor anya hirtelen megszólalt:

– Anna, beszélni akarok veled. Kettesben.

Anna bólintott, és követte anyát a kertbe. Én az ablakhoz lopóztam, hogy halljam őket.

– Kislányom – kezdte anya remegő hangon –, tudod te egyáltalán, mit jelent házasodni? Egy életre szóló döntés ez. Nem lehet csak úgy visszacsinálni.

– Tudom – felelte Anna csendesen. – De Gáborral minden más. Vele önmagam lehetek.

– És mi lesz az álmaiddal? Az orvosi egyetemmel? – kérdezte anya.

– Nem mondok le róluk – vágta rá Anna. – Gábor támogatni fog.

Anya sóhajtott. – Én csak azt akarom, hogy boldog legyél. De félek, hogy túl fiatal vagy még ehhez.

Anna nem válaszolt. Csak átölelte anyát.

Az eljegyzés híre gyorsan terjedt a faluban. A boltban összesúgtak mögöttünk az asszonyok: „Láttad? Az Ilonka lánya eljegyezte magát! Még csak most volt kislány…” Az iskolában is mindenki erről beszélt. Éreztem a tekinteteket a hátamon, amikor mentem Anna elé délutánonként.

Egyik este Gábor is átjött hozzánk vacsorára. Apa mereven ült vele szemben az asztalnál.

– Mondd csak, fiam – kezdte –, miből akarod eltartani Annát? Tudod te egyáltalán, milyen nehéz manapság családot alapítani?

Gábor lesütötte a szemét. – Dolgozom apám műhelyében, és esti tagozaton tanulok tovább. Nem ígérek gazdagságot, de mindent megteszek Annáért.

Apa csak hümmögött. Láttam rajta: nem győzte meg.

Az elkövetkező hetekben egyre feszültebb lett otthon a légkör. Anna és Gábor boldogan tervezgették a közös jövőt, miközben mi aggódtunk értük. Egy este Anna rám tört a szobámban.

– Dóri, miért nem örülsz nekem? Te mindig támogattál…

– Mert félek érted! – tört ki belőlem. – Mi van, ha megbánod? Ha Gábor mégsem olyan, mint gondolod? Ha egyszer csak rájössz, hogy túl korán döntöttél?

Anna szemében könnyek csillantak meg. – Te sosem értettél igazán… Nekem ez most mindennél fontosabb.

Aznap este sokáig gondolkodtam azon, vajon tényleg én vagyok-e az önző testvér, aki nem tud örülni más boldogságának. Vagy csak túl sokszor láttam már csalódást magam körül?

Aztán egy nap minden megváltozott. Anna sírva rohant haza az iskolából.

– Gábor… – zokogta –, Gábort kirúgták a műhelyből! Az apja azt mondta, nem támogatja tovább…

Anya magához ölelte Annát. Apa csak némán nézett maga elé.

A következő napokban Anna teljesen magába zuhant. Gábor próbált erős maradni mellette, de látszott rajta is a kétségbeesés. Egy este Anna bejött hozzám.

– Dóri… lehet, hogy igazad volt… Talán tényleg túl fiatal vagyok ehhez…

Átöleltem őt. – Nem baj, ha hibázol. De fontos, hogy tudd: mi mindig itt leszünk neked.

Végül Anna és Gábor úgy döntöttek: elhalasztják az esküvőt. Anna visszatért az álmaihoz; jelentkezett az orvosira, és újra mosolygott.

A családunk lassan megnyugodott. De bennem örökre ott maradt a kérdés: vajon mennyit ér meg a boldogságunk? Meddig mehetünk el érte anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?

Ti mit tennétek hasonló helyzetben? Vajon tényleg tudjuk előre, mi tesz minket boldoggá?