Soha nem gondoltam volna, hogy a saját szüleim zárják be előttem az ajtót

– Mirella, ne csináld ezt! – kiabálta utánam Tamás, miközben becsaptam magam mögött a lakás ajtaját. A lépcsőházban visszhangzott a hangja, de én már csak a könnyeimet törölgettem, és próbáltam nem összerogyni. A tavaszi eső hidegen csapott az arcomba, ahogy kiléptem az utcára. Az egész testem remegett – haragtól, félelemtől, csalódottságtól. Egyetlen hely jutott eszembe, ahová mehetnék: anyáékhoz, a régi panelba Újpesten.

A villamoson ülve végig Tamás szavait hallottam a fejemben: „Nem vagy képes semmire! Mindenért engem hibáztatsz!” Már nem tudtam eldönteni, hogy tényleg én vagyok-e a hibás mindenért, vagy csak túl sokáig hallgattam el a saját érzéseimet. A telefonom némán lapult a táskámban. Anyámnak nem szóltam előre, hogy megyek. Talán jobb is így.

A lépcsőházban minden ugyanolyan volt, mint gyerekkoromban: a kopott linóleum, a szomszéd néni muskátlija az ablakban. Megnyomtam a csengőt. Anyám nyitott ajtót, de amikor meglátott, az arca megkeményedett.

– Mirella? Mi történt? – kérdezte halkan, de már éreztem, hogy valami nincs rendben.

– Anya… csak egy kis időre… – kezdtem volna, de apám hangja vágott közbe a nappaliból:

– Már megint összevesztetek Tamással? Mirella, nem lehet mindig hozzánk menekülni!

Anyám rám nézett, majd lesütötte a szemét. – Apádnak igaza van. Felnőtt nő vagy már. Menj haza, beszéljétek meg.

– De anya… – próbáltam újra, de már csukódott is az ajtó. Ott álltam a folyosón, a bőröndömmel és az összetört szívemmel.

Nem tudom, meddig álltam ott. A szomszéd néni sajnálkozva nézett rám, de nem szólt semmit. Végül leültem a lépcsőre. Az egész életem lepörgött előttem: az első szerelmem Tamással a gimiben, az esküvőnk a városházán, anyám könnyei az oltár előtt. Mindig azt hittem, hogy a család az utolsó menedék. Hogy ha mindenki más elfordul is tőlem, ők akkor is ott lesznek.

De most… most úgy éreztem magam, mint egy idegen.

A telefonom rezgett. Tamás írt: „Gyere haza. Ne csinálj jelenetet.” Dühösen letöröltem az üzenetet. Nem akartam visszamenni hozzá. Nem akartam újra hallgatni a vádaskodásait, az örökös elégedetlenségét. De hova mehettem volna?

Aznap este egy olcsó panzióban aludtam Zuglóban. A szobában dohos szag volt és nyikorgott az ágy. Egész éjjel forgolódtam. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat várok el mindenkitől? Vagy csak egyszerűen túl gyenge vagyok ahhoz, hogy kiálljak magamért?

Másnap reggel anyám hívott. – Mirella… jól vagy? – kérdezte halkan.

– Igen – hazudtam. – Ne aggódj miattam.

– Apád… csak azt akarja, hogy rendbe jöjjön köztetek minden. Tudod, milyen nehéz volt nekünk is… – mondta.

– Anya, én nem akarok úgy élni, mint ti! – tört ki belőlem. – Nem akarok egy életen át szenvedni csak azért, mert „így szokás”.

Csend lett a vonalban.

– Mirella… mi mindig szeretünk téged. De most neked kell eldöntened, mit akarsz – mondta végül anyám.

A munkahelyemen is mindenki furcsán nézett rám. A kolléganőm, Zsuzsa odajött hozzám ebédszünetben.

– Mirella, minden rendben otthon? Olyan sápadt vagy mostanában…

– Semmi különös – ráztam meg a fejem.

– Ha beszélgetni akarsz… tudod, hol találsz – mondta halkan.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: miért olyan nehéz ma Magyarországon nőnek lenni? Miért kell mindig választani férj és család között? Miért nem lehet egyszerűen csak önmagam lenni?

Este Tamás otthon várt. Az asztalon hideg vacsora, ő pedig a tévé előtt ült.

– Hol voltál? – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna.

– Anyáméknál próbáltam… de elküldtek – mondtam halkan.

Tamás felnézett. Egy pillanatra mintha megremegett volna az arca.

– Mirella… én sem akarom ezt így – mondta végül. – De nem tudom, hogyan tovább.

Leültem mellé. Hosszú percekig csak ültünk csendben. Végül megszólaltam:

– Szerinted van még értelme ennek?

Tamás vállat vont.

Aznap este először gondoltam arra komolyan: talán tényleg egyedül kellene folytatnom az életemet. Talán nem baj, ha most mindenki elfordul tőlem – mert lehet, hogy így találom meg végre önmagamat.

De vajon tényleg ilyen nehéz felnőtt nőként dönteni? Tényleg mindig két tűz között kell élnünk? Ti mit tennétek a helyemben?