Soha Nem Értettem, Miért Szeret Anyám Főzni a Férjemnek: Egy Éjszaka Mindent Megváltoztatott

– Miért csinálod ezt, anya? – kérdeztem dühösen, miközben az ajtóban álltam, és néztem, ahogy anyám a konyhapultnál serénykedik. A gőzölgő húsleves illata betöltötte a lakást, de engem inkább fojtogatott, mintsem megnyugtatott volna.

Anyám rám nézett, szemeiben fáradt szeretet csillogott. – Azért, mert szeretem látni, ha jól vagytok. Ez minden – mondta halkan.

De én nem hittem neki. Gyerekkorom óta úgy éreztem, hogy anyám túl sokat áldoz fel értünk, és sosem értettem, miért nem akar mást az élettől, mint főzni, mosni és takarítani. Én mindig is többre vágytam: utazni akartam, világot látni, nem pedig a konyhában állni minden vasárnap.

A férjem, Gábor, csendben ült az asztalnál, és zavartan piszkálta a kanalát. Az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult elő, hogy anyám nálunk főzött – sőt, néha már nélkülem is. Ez különösen bosszantott. Úgy éreztem, mintha anyám elvenné tőlem a saját otthonomat.

Egyik este később értem haza a munkahelyemről. A villamoson ülve azon gondolkodtam, vajon Gábor mit csinálhat – talán végre kettesben lehetünk egy kicsit. De amikor beléptem a lakásba, halk nevetést hallottam a konyhából. Megálltam az ajtóban: anyám és Gábor egymás mellett álltak, anyám éppen egy szelet süteményt adott Gábornak.

– Ez a kedvencem volt gyerekkoromban – mondta Gábor mosolyogva.
– Tudom – válaszolta anyám. – Az anyukád gyakran készítette neked.

Valami összeszorult bennem. Miért tudja anyám jobban, mit szeret a férjem? Miért érzem magam kívülállónak a saját házamban?

Aznap este nem szóltam semmit. De ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy éreztem: valami nincs rendben. Anyám minden alkalommal ragaszkodott hozzá, hogy ő főzzön Gábornak – még akkor is, ha én otthon voltam. Egyre többször kaptam rajta őket összenevetgélve vagy halkan beszélgetve a konyhában.

Egy péntek este úgy döntöttem, hogy korábban hazamegyek. Azt mondtam anyának és Gábornak, hogy túlórázom, de valójában már délután négykor elindultam haza. A lépcsőházban csend volt; csak az én lépteim visszhangoztak.

Amikor beléptem a lakásba, az előszobából hallottam anyám hangját:
– Gábor, ne aggódj! Mindent megoldunk. Nem akarom, hogy Zsófi megtudja…

Megdermedtem. A nevemet hallva ösztönösen visszahúzódtam az ajtó mögé.

– De meddig titkolhatjuk előle? – kérdezte Gábor idegesen.
– Amíg csak lehet – felelte anyám határozottan.

A szívem hevesen vert. Mit titkolnak előlem? Mi az, amit nem tudhatok?

Nem bírtam tovább: beléptem a konyhába. Anyám és Gábor egyszerre fordultak felém; arcukon rémület tükröződött.

– Miről beszélgettek? – kérdeztem remegő hangon.

Anyám nagy levegőt vett. – Zsófi… ezt nem akartuk így elmondani neked. De most már nincs értelme tovább titkolni.

Gábor lehajtotta a fejét. Anyám leült az asztalhoz, és intett, hogy üljek le melléjük.

– Tudod… amikor apád meghalt három éve, nagyon magányos lettem – kezdte anyám halkan. – Te akkor már elköltöztél otthonról Gáborral. Az első időkben csak segíteni akartam nektek… de aztán rájöttem valamire.

Gábor közbeszólt:
– Zsófi, én sosem akartam bántani téged… De amikor anyukád itt volt nálunk, olyan volt vele beszélgetni, mintha újra lenne egy családom. Az én szüleim is rég elváltak…

Anyám folytatta:
– Nem arról van szó, hogy bármi történt volna köztünk! Csak… együtt könnyebb volt elviselni a magányt. És amikor főztem neki, úgy éreztem, mintha újra lenne valaki az életemben, akinek fontos vagyok.

Könnyek szöktek a szemembe. Egyszerre éreztem dühöt és sajnálatot. Dühös voltam anyámra és Gáborra is – de leginkább magamra haragudtam: miért nem vettem észre korábban? Miért voltam annyira elfoglalt a saját álmaimmal?

Aznap este sokáig ültem egyedül a sötét nappaliban. Hallottam, ahogy anyám csendben összepakol és elmegy. Gábor sem szólt hozzám; csak bement a hálószobába.

Másnap reggel anyám felhívott:
– Zsófi… sajnálom. Nem akartam fájdalmat okozni neked. Csak szerettem volna hasznosnak érezni magam…

Nem tudtam mit mondani neki. Vajon tényleg ennyire magányos volt? Vajon én is ilyen leszek egyszer?

Azóta eltelt két hónap. Anyám ritkábban jön át hozzánk; Gáborral próbáljuk rendbe hozni a kapcsolatunkat. De valami végleg megváltozott bennem: most már értem anyámat – de vajon képes vagyok-e megbocsátani neki?

Ti mit tennétek az én helyemben? Lehet újra bízni azokban, akik ennyire közel állnak hozzánk?