„Senki sem ad mosógépet vagy hűtőt nászajándékba” – Egy magyar család története
– Anyu, kérlek, ne hozz fel megint semmi ilyesmit! – Panni hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültünk. A tavaszi napfény szűrődött be a függönyön, de a levegő fagyos volt köztünk. Gábor, a vőlegénye, épp most jelentette ki: „Senki sem ad mosógépet vagy hűtőt nászajándékba. Ez ciki.”
Az arcomba szaladt a vér. Húsz éve dolgozom a helyi postán, minden fillért félretettem, hogy a lányomnak könnyebb legyen az élete. Amikor férjhez megy, legalább ne kelljen azon aggódnia, hogy hol mossa ki a ruháit vagy hova teszi a tejfölt. De Gábor szerint ez „ciki”.
– Gábor, nálunk ez így szokás – próbáltam higgadtan mondani. – Amikor mi apáddal összeházasodtunk, anyámék is egy hűtőt vettek. Azóta is működik.
Gábor csak legyintett. – Az más világ volt. Ma már mindenki pénzt ad vagy valami élményt. Egy wellness hétvége, vagy valami menő kávéfőző. De egy hűtő? Komolyan?
Panni rám nézett, könyörgő szemekkel. – Anyu, kérlek…
A szívem összeszorult. Hirtelen visszarepültem az időben: apám keze remegett, amikor átvette az első fizetéséből vett mosógépet anyámnak. Anyám sírt örömében. Akkoriban ez volt a szeretet jele: gondoskodás.
– Nem értem ezt az egészet – mondtam halkan. – Miért baj az, ha valaki hasznosat akar adni?
Gábor felállt, idegesen járkált fel-alá. – Mert nem akarunk úgy élni, mint a nagyszüleink! Nem akarunk tárgyakat gyűjteni! Élményeket akarunk!
Panni próbált közvetíteni. – Anyu, Gáborék családjában tényleg másképp megy ez. Ott mindenki pénzt ad vagy utazást szervez. Nem akarunk megbántani…
De én már nem hallottam őket igazán. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy valami eltörik bennem. Vajon tényleg én vagyok a maradi? Vagy csak túl sokat jelent nekem az, amit adni akartam?
Aznap este egyedül ültem a konyhában. A régi hűtő zúgott mellettem, mintha ő is hallotta volna a vitát. Elővettem egy fényképet: Panni háromévesen ül a mosógép tetején, kacagva. Akkor még minden egyszerű volt.
Másnap reggel Panni jött át hozzám.
– Anyu, ne haragudj Gáborra! Csak… másképp nőtt fel. Neki minden új és modern kell. De én tudom, mennyit jelent neked ez az ajándék.
– Nem haragszom rá – sóhajtottam. – Csak fáj, hogy azt érzem: amit adni tudok, az már nem elég jó.
Panni megfogta a kezem.
– Nekem mindig elég lesz, amit tőled kapok.
A szemem megtelt könnyel.
A következő hetekben mindenki feszülten készült az esküvőre. Gábor szülei ragaszkodtak hozzá, hogy ők szervezzék a lagzit egy elegáns étteremben Budán. Mi inkább egy családiasabb helyet szerettünk volna Zuglóban, de végül engedtem.
A nászajándék kérdése azonban nem oldódott meg. Egyik este Panni és Gábor összevesztek emiatt.
– Miért nem értheted meg anyámat? – kérdezte Panni.
– Mert nem akarok úgy élni, mint ők! – vágta rá Gábor.
Panni sírva jött át hozzám.
– Anyu, lehet, hogy nem is kéne hozzámennie…
Megöleltem.
– Az élet nem csak kompromisszumokról szól? Ha szereted, talán meg kell tanulnotok egymást elfogadni.
Az esküvő napján végül egy borítékot adtam át nekik: benne egy kis pénz volt és egy levél.
„Kedves Panni és Gábor! Tudom, hogy más világban éltek már, mint mi annak idején. De remélem, egyszer majd értékelitek azt is, amit a szívből adott ajándék jelent – legyen az egy hűtő vagy egy ölelés.”
Panni sírva olvasta fel Gábornak este.
Néhány hónappal később Panni felhívott.
– Anyu… végül vettünk egy új mosógépet. És minden alkalommal rád gondolok, amikor elindítom.
Elmosolyodtam.
Most már tudom: nem az ajándék számít igazán, hanem az érzés mögötte.
De vajon tényleg ennyire eltávolodtunk egymástól generációk között? Vagy csak nem tanultuk meg igazán meghallani egymást? Mit gondoltok erről ti?