Segítség! Az öcsém pénzt akar az esküvőjére, és szétszakad a családunk

– Nem érdekel, Anikó! Nekem most kell az a pénz! – Gergő hangja visszhangzott a nappaliban, miközben anyánk remegő kézzel szorította a teáscsészét. A konyhaasztalnál ültem, és próbáltam nem sírni. Az egész házban feszültség vibrált, mintha egyetlen rossz szó is robbanást okozhatna.

Gergő az öcsém. Mindig is makacs volt, de most valami megváltozott benne. Mióta eljegyezte Petrát, csak az esküvő körül forog minden gondolata. Azt mondja, ez lesz életük legszebb napja, de közben egyre inkább úgy érzem, hogy ez lesz a családunk végének kezdete.

– Gergő, kérlek, ne beszélj így anyával – próbáltam halkan közbeszólni.

– Te könnyen beszélsz! Neked már megvan a lakásod! Nekem semmim sincs! – vágott vissza dühösen.

Apám ekkor lépett be az ajtón. Megállt, végignézett rajtunk, majd leült az asztalhoz. – Mi ez a kiabálás?

– Gergő azt akarja, hogy adjuk el a házat – mondta anya halkan.

– Vagy legalább adjátok oda nekem az én részemet előre! – tette hozzá Gergő.

Apám arca elkomorult. – Ez a ház a mi otthonunk. Itt nőttetek fel. Nem adhatjuk csak úgy oda.

Gergő felpattant. – Akkor mit csináljak? Petra családja már mindent kifizetett! Én meg itt állok üres zsebbel! Ha nem segítetek, lemondhatom az esküvőt!

A szavak úgy csapódtak hozzánk, mint egy vihar. Anyám sírni kezdett. Én csak ültem ott, és nem tudtam megszólalni. Vajon tényleg ennyit érünk neki? Egy esküvő többet ér a családunknál?

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, fejemben újra és újra lejátszódott a jelenet. Eszembe jutottak gyerekkorunk emlékei: amikor Gergő eltörte a biciklijét, és én adtam oda neki a zsebpénzemet; amikor együtt sírtunk apu temetésén; amikor anyu először betegedett meg komolyabban. Mindig ott voltunk egymásnak. Most mégis úgy érzem, mintha idegenek lennénk.

Másnap reggel Gergő már nem volt otthon. Anyám csendben főzte a kávét, apám újságot olvasott, de láttam rajta, hogy ő sem figyel igazán. – Anikó, beszélnünk kell – szólalt meg végül anya.

Leültem mellé. – Mit akarsz tenni?

– Nem tudom – sóhajtott. – Szeretem Gergőt, de ez… Ez túl sok.

– Nem adhatjátok oda neki a házat – mondtam határozottan. – Nektek is kell valahol élni.

– De ha nem segítünk neki, örökre haragudni fog ránk…

Apám közbeszólt: – Egy gyerek sem zsarolhatja így a szüleit.

A következő napokban Gergő nem jelentkezett. Petrától kaptam egy üzenetet: „Anikó, kérlek, beszélj Gergővel! Nagyon rosszul van.”

Elmentem hozzájuk. Gergő sápadtan ült az ágyon, kezében egy üres sörösdobozzal.

– Miért csinálod ezt? – kérdeztem tőle halkan.

– Mert elegem van abból, hogy mindig mindenkinek megfeleljek! Petra családja lenéz engem, mert nincs semmim! Azt hiszik, hogy csak egy senki vagyok!

– És szerinted ettől jobb lesz? Ha tönkreteszed a saját családodat?

– Nem értesz te semmit! – kiabált rám.

– Dehogynem értem! Tudod mit jelentett nekem ez a ház? Tudod mennyi mindent áldoztak fel anyáék értünk? És most csak úgy elvennéd tőlük?

Gergő sírni kezdett. Először láttam ilyennek: megtörtnek és elveszettnek.

– Sajnálom… Csak… félek…

Leültem mellé és átöleltem. – Mindannyian félünk néha. De nem oldhatod meg így a problémáidat.

Hazamentem, és elmondtam mindent anyáéknak. Hosszú beszélgetés következett. Végül abban maradtunk: segítünk Gergőnek annyiban, amennyiben tudunk – de nem adjuk el a házat. Felajánlottuk neki, hogy lakhat nálunk egy ideig Petrával együtt, amíg összegyűjtik a pénzt egy albérletre vagy saját lakásra.

Gergő először dühös volt, de aztán elfogadta. Az esküvő végül szerényebb lett, mint ahogy tervezték, de boldogok voltak. A családunk lassan helyreállt, bár a sebek még sokáig fájtak.

Most is gyakran eszembe jutnak ezek a napok. Vajon hol rontottuk el? Lehetett volna másképp? Ti mit tettetek volna a helyemben?