Segítség! A nővérem esküvője és nagymama könnyei: Hogyan döntsek jól?

– Nem hiszem el, hogy ezt komolyan gondolod, Zsófi! – csattant fel nagymama, miközben remegő kézzel törölgette a porcelán csészét. A konyhaasztalnál ültem, próbáltam a két legfontosabb nőt az életemben megnyugtatni, de minden szavam csak olaj volt a tűzre.

Zsófi, a nővérem, épp most jelentette be, hogy az esküvője előtt hozzánk költözne pár hétre, mert a vőlegénye lakásában felújítás van. A szüleink már rég elváltak, apu vidéken él az új családjával, anyu pedig Németországban dolgozik ápolónőként. Így maradtunk mi hárman ebben a régi zuglói házban: én, Zsófi és nagymama.

– Anya, kérlek – próbáltam halkan –, Zsófi csak néhány hétig maradna. Tudod, mennyire fontos neki ez az időszak.

– Nekem is fontos! – vágott közbe Ilonka néni. – Ez az én otthonom is! Nem akarok csendben meghúzódni a sarokban, mint valami bútordarab!

Zsófi szeme könnybe lábadt. – Nem akarom, hogy miattam legyen rossz kedved, mama. De nincs más lehetőségem.

A levegő vibrált a feszültségtől. A régi ház falai mintha magukba szívták volna az összes kimondatlan sérelmet és félelmet. Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy a családunk erős, de most úgy éreztem, mintha egy vékony jégen egyensúlyoznánk mindannyian.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyamban. Hallottam, ahogy nagymama halkan sírdogál a szobájában. Zsófi is csendben volt; tudtam, hogy bántja a helyzet. Másnap reggel próbáltam beszélni velük külön-külön.

Először nagymamához mentem be. Az ablaknál ült, nézte a kertet.

– Mama… – kezdtem óvatosan.

– Tudom, hogy segíteni akarsz mindenkinek – sóhajtott. – De én már csak itt érzem magam otthon. Ha most minden megváltozik… félek, hogy elveszítem ezt is.

Megszorítottam a kezét. – Nem fogod elveszíteni. Zsófi csak átmenetileg jönne. És neked is szükséged van ránk.

– Nekem rád van szükségem – mondta halkan.

Később Zsófival ültem le a kertben. A rózsabokrok között sétáltunk.

– Nem akarok terhet rakni rád – mondta halkan. – De most tényleg nincs más lehetőségem. És… jó lenne újra együtt lenni veletek egy kicsit. Olyan ritkán vagyunk család.

Megöleltem. – Megoldjuk valahogy. Csak kérlek, próbálj meg türelmes lenni mamával.

A következő napokban mindenki próbált alkalmazkodni. Zsófi behozta a bőröndjeit, nagymama pedig duzzogva visszahúzódott a szobájába. A közös ebédek kínos csendben teltek; mindenki kerülte a másik tekintetét.

Egyik este azonban robbant a bomba. Zsófi későn ért haza egy esküvőszervezős megbeszélésről. Nagymama már pizsamában volt, amikor Zsófi hangosan becsapta az ajtót.

– Nem lehetne kicsit halkabban? – szólt ki mama.

– Bocsánat! – vágott vissza Zsófi ingerülten. – Egész nap rohangáltam! Nem lehetne egy kis megértés?

– Nekem is nehéz! – sírta el magát nagymama. – Mindenki csak azt várja el tőlem, hogy alkalmazkodjak!

Én ott álltam közöttük, és úgy éreztem magam, mint egy rossz békebíró egy soha véget nem érő háborúban.

Aznap éjjel nem bírtam tovább: kimentem a kertbe és sírtam. Dühös voltam magamra, rájuk, az egész helyzetre. Miért nem lehet egyszerűen szeretni egymást? Miért kell mindig valakinek háttérbe szorulnia?

Másnap reggel végül összeszedtem magam és leültem mindkettőjükkel beszélgetni.

– Elég volt ebből! – mondtam határozottan. – Mindannyian fontosak vagyunk egymásnak. Mama, tudom, hogy félsz az újtól és attól, hogy elveszítesz minket. Zsófi, tudom, hogy most minden idegesít és stresszel az esküvő miatt. De ha nem beszélünk őszintén az érzéseinkről, akkor tényleg elveszítjük egymást!

Csend lett. Aztán nagymama megszorította Zsófi kezét.

– Bocsáss meg nekem… csak félek attól, hogy már nincs rám szükségetek.

Zsófi könnyei végigfolytak az arcán.

– Dehogy nincs! Szükségünk van rád! Szükségem van rád…

Összeölelkeztünk hárman a konyhában. Aznap este először nevettünk együtt hetek óta.

Nem lett minden tökéletes egyik pillanatról a másikra; még mindig voltak súrlódások és nehéz pillanatok. De megtanultuk kimondani azt, ami fáj vagy hiányzik.

Most itt ülök és visszagondolok ezekre a napokra: vajon tényleg lehet úgy dönteni egy családban, hogy senki se sérüljön? Vagy néha muszáj engedni egymásnak ahhoz, hogy együtt maradjunk? Ti mit tennétek a helyemben?