Sebek a családban: Egy magyar nő története bizalomról, csalódásról és újrakezdésről

– Nem, Ilona, nem csinálom tovább! – ordítottam bele a telefonba, miközben a kezem remegett az idegtől. – Elég volt! Keressetek mást, aki segít!

A vonal másik végén némaság. Hallottam, ahogy nagynéném, Ilona levegőt vesz, de nem szól semmit. Mindig én voltam az engedékeny, a segítőkész, aki csendben tűr és mindent elintéz. Most viszont úgy éreztem, mintha a szívem ki akarna ugrani a helyéről. A konyhában még ott lebegett a frissen főtt húsleves illata, de nekem úgy tűnt, mintha az egész világ darabokra hullana.

– Zsuzsa… – suttogta végül Ilona. – Te mindig mindenkinek segítettél. Tudod, hogy Gábor elvesztette az állását, és a kis Lilla most ír dolgozatot matekból… Csak egy kis segítség kellene, te vagy ebben a legjobb…

– Nem bírom tovább! – vágtam közbe. – Évek óta mindenki hozzám fordul: pénzért, tanácsért, szállásért… De amikor nekem volt szükségem rátok, hol voltatok? Hol voltatok, amikor apu kórházba került? Amikor el kellett adnunk az autónkat, hogy kifizessük a gyógyszereit? Amikor könyörögtem egy kis kölcsönért?

Csend. Csak csend.

Lehunytam a szemem, és visszarepültem az időben. Mindig én voltam a „jó lélek” a Kovács családban. A szüleim egy kis vegyesboltot vezettek egy Budapest melletti faluban. Nem voltunk gazdagok, de tisztességesen éltünk. És ami a legfontosabb: nagy szívünk volt. Anyám mindig azt mondta: „A család szent. A sajátodat sosem hagyod cserben.”

Így aztán nálunk mindig akadt egy plusz tányér leves, egy szabad ágy vagy egy kölcsön. Ilona néni gyakran jött át Lillával és Gáborral, amikor a férje napokig elitta magát valahol; nagybátyám, Laci bácsi is rendszeresen beállított, ha megint csődbe ment valamelyik vállalkozása; unokatestvérem, Kata nálunk húzta meg magát hónapokig, amíg albérletet keresett; sőt még a féltestvérem, András is hozzánk járt pénzt kérni autójavításra vagy tankolásra.

Én tanítottam mindegyikük gyerekét matekra és magyarra, készítettem fel őket felvételire, vigyáztam rájuk, amikor a szüleik dolgoztak vagy csak menekültek otthonról. Soha nem kértem semmit cserébe. Hittem anyám szavainak: „Ha egyszer bajba kerülsz, mindenki ott lesz melletted.”

De az élet nem mese.

Emlékszem arra a napra, amikor apu először esett össze a boltban. Az orvosok azt mondták: „Súlyos betegség. A kezelés drága lesz.” Anyám éjszakákon át sírt. Én átvettem az üzletet, két műszakban dolgoztam. A pénz alig volt elég az alapvető dolgokra is. Akkor először vettem nagy levegőt és felhívtam a családot.

– Ilona néni… kérlek… Apu nagyon rosszul van. Szükségünk lenne egy kis segítségre… bármire… – remegett a hangom.

– Jaj, Zsuzsa… Tudod te is, nálunk is nehéz… Gábor munkanélküli, én csak félállásban vagyok… – hadarta gyorsan és letette.

Felhívtam Laci bácsit.

– Hát Zsuzsa… Hidd el, mennyire szeretnék segíteni! De tudod milyen az asszonyom… Ő nem szereti, ha belefolyunk mások bajaiba… – motyogta.

Felhívtam Katát.

– Zsuzsa, én adnék neked pénzt, de tudod, hogy nálunk mindent a férjem kezel… Egy ezrest sem tudok kivenni otthonról…

És így tovább. Mindenkinek volt kifogása. Mindenkinek megvolt a maga baja.

Úgy éreztem magam, mintha belülről törnének össze. Évekig hittem abban a mesében, hogy a család összetart. Most viszont teljesen egyedül maradtunk.

Anyám eladta az aranygyűrűjét és azt a nyakláncot is, amit apu adott neki évfordulóra. Én eladtam a biciklimet – azt kaptam ajándékba az érettségimre. Apu némán ült az ablak előtt és bámult ki az esőbe.

Egyik este hazaértem és anyámat találtam az asztalnál ülve, fejét kezébe temetve.

– Anya?

– Zsuzsa… Nem tudom már mit tegyek… – suttogta könnyek között.

Leültem mellé és átöleltem.

– Túl leszünk ezen is… Erősnek kell lennünk apu miatt.

De magamat sem tudtam meggyőzni.

Azokban a hónapokban megtanultam mi az igazi túlélés: reggeltől estig dolgoztam a boltban, éjszakánként online korrepetáltam gyerekeket szerte az országból. Anyám takarított a környéken és sütött süteményeket eladásra a piacon. Apu csendben tűrt és harcolt.

Egy nap csörgött a telefonom. Kata volt az.

– Zsuzsa, tudnál segíteni? Andrásnak holnap kémiadolgozata lesz…

Éreztem, ahogy felforr bennem a vér.

– Kata! Hol voltál te akkor, amikor nekünk volt szükségünk rátok? Hol voltatok mindannyian? – sírtam bele a telefonba.

– Tudod… mindenkinek megvan a maga baja…

Akkor értettem meg először: a család nem az, amiről mesélnek nekünk gyerekkorunkban. A család azokból áll, akik eldöntik: melletted állnak-e vagy sem. És sokszor inkább magukat választják.

Apu lassan jobban lett – főleg néhány igaz barát segítségével: Rózsi néni rendszeresen hozott nekünk levest és gyógyszert; az egyik kolléganőm odaadta nekem az egész havi mellékállásból származó fizetését; sőt még Pista bácsi is adott kenyeret hitelbe a boltjából.

A család? Ők eltűntek.

Eltelt néhány év. Apu most már bottal jár ugyan, de boldogan játszik az unokájával – akit húgom, Eszter hozott világra; ő volt az egyetlen rokonunk, aki sosem hagyott cserben minket. Anyám már nem sír esténként, de mindig megfakul a tekintete, ha szóba kerül Ilona vagy Laci bácsi.

És én? Megtanultam nemet mondani. Megtanultam határt húzni aközött, amit muszáj és amit akarok. Megtanultam értékelni magamat és az időmet.

Pár napja összefutottam Ilona nénivel a piacon. Mosolyogva jött oda hozzám mintha mi sem történt volna.

– Zsuzsa drágám! Hát hol bujkálsz? Évek óta nem láttunk!

A szemébe néztem.

– Nem volt időm olyanokra, akiknek rám sem jutott ideje akkoriban…

Először éreztem megkönnyebbülést hosszú évek után.

Most már tudom: a család nem csak vérségi kötelék. A család azokból áll, akik akkor sem hagynak el, amikor minden összeomlik körülötted.

Néha elgondolkodom: Vajon mi hibáztunk abban, hogy rossz emberekben bíztunk? Vagy ők hibáztak abban, hogy cserben hagytak minket? Ti mit tennétek: megbocsátanátok egy ilyen árulást vagy örökre bezárnátok előttük az ajtót?