Saját magamat választottam, te pedig más zokniját – Egy magyar nő története önbecsülésről, családról és döntésekről

– Nem hiszem el, hogy ezt is elfelejtetted, Zsófi! – csattant fel Gábor hangja, miközben a násznép már a menyasszonytáncra készült. A szobában álltam, kezemben a fehér cipőm, és csak néztem rá. Az arca vörös volt a dühtől, a kezében egy pár zoknit szorongatott.

– Ez nem az én zoknim – mondta halkan, de annál élesebben. – Hogy lehetsz ennyire szétszórt? Még az esküvőnkön sem tudsz odafigyelni rám.

A szívem összeszorult. Az egész nap egy nagy rohanás volt: anyám sírt a fodrásznál, mert szerinte túl rövid lett a hajam; apám egész délelőtt morgott, hogy miért nem hagyományos lagzit szervezünk; a nagynéném pedig már reggel hétkor pálinkát kínált mindenkinek. És most itt állok, az esküvőm éjszakáján, és azon vitatkozunk, kié a zokni.

– Gábor, kérlek… – próbáltam halkan mondani, de ő csak legyintett.

– Mindegy. Úgyis mindig csak magadra gondolsz. Neked fontosabb az, hogy mindenki téged dicsérjen, mint hogy rám figyelj.

A könnyeim elindultak. Nem azért, mert igazat adott volna nekem – hanem mert rájöttem: sosem fog igazat adni. Mindig kevés leszek neki. Mindig lesz valami apróság, amiben hibáztathat.

A tükörbe néztem. A fehér ruha gyűrött volt már a sok öleléstől és tánctól. A sminkem elkenődött. Egy pillanatra azt kívántam, bárcsak visszamehetnék az időben – de aztán meghallottam anyám hangját a folyosón:

– Zsófikám, minden rendben? Gábor olyan idegesnek tűnik…

– Igen, anya – válaszoltam gépiesen. – Csak fáradtak vagyunk.

De nem volt minden rendben. Az egész életem egy nagy kompromisszum volt. Mindig mások kedvére akartam tenni: anyámnak megfelelni, apámnak bizonyítani, Gábornak tökéletesnek lenni. És most itt vagyok, egy idegen zoknit szorongatva, és azon gondolkodom: ki vagyok én valójában?

A lagzi után hazamentünk Gáborral a közös lakásunkba Zuglóban. Csendben ültünk az autóban. Ő a telefont nyomkodta, én az ablakon bámultam ki. A fejemben visszhangzottak a szavai: „Neked fontosabb az, hogy mindenki téged dicsérjen…”

Otthon aztán leültem az ágy szélére.

– Gábor – kezdtem halkan –, beszélhetnénk?

– Most? Fáradt vagyok – felelte.

– Nekem fontos lenne…

– Mindig csak te! – vágott közbe ingerülten. – Nem lehetne egyszer az én kedvemért csendben maradni?

Akkor valami eltört bennem. Felálltam, bementem a fürdőszobába, és magamra zártam az ajtót. A csempének támaszkodva sírtam. Eszembe jutottak gyerekkorom emlékei: amikor anyám azt mondta, „egy nőnek tűrnie kell”, amikor apám szerint „a család békéje mindennél fontosabb”. De mi van akkor, ha én már nem bírom tovább?

Másnap reggel Gábor már elment dolgozni mire felébredtem. Az asztalon egy cetli: „Vedd meg a tejet.” Semmi puszi, semmi szeretlek.

Aznap egész nap csak bolyongtam a lakásban. Néztem a közös képeinket: Balatonon nyaraltunk tavaly nyáron, ott mosolygunk egymásra… De most már tudom: csak a látszat volt minden.

Délután átjött anyám.

– Zsófikám, mi baj van? Olyan sápadt vagy…

– Anya… nem tudom, hogy jó döntést hoztam-e…

Anyám leült mellém és megsimogatta a kezem.

– Tudod, én is sokszor éreztem így apáddal… De végül mindig kitartottunk egymás mellett.

– De mi van akkor, ha én nem akarok így élni? Ha nem akarom mindig csak tűrni?

Anyám elhallgatott. Láttam rajta: nem érti igazán. Az ő generációja más volt. Ők megtanulták elnyelni a könnyeiket.

Aznap este Gábor későn jött haza. Leült mellém a kanapéra.

– Mi bajod van már megint? – kérdezte fáradtan.

– Gábor… én nem érzem jól magam ebben a házasságban.

Felnevetett.

– Most komolyan? Még el sem kezdődött rendesen! Majd megszokod…

Ez volt az utolsó csepp. Felálltam.

– Nem akarom megszokni! Nem akarom úgy élni az életemet, hogy mindig kevés vagyok neked!

Ő csak nézett rám döbbenten.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt… hogy elmegyek.

Csend lett. Hallottam a szomszéd kutyájának ugatását az udvaron. A szívem hevesen vert.

– Ne hülyéskedj már! – próbált nevetni Gábor.

– Komolyan mondom. Elmegyek.

Aznap este összepakoltam pár ruhát és átmentem Rékához, a legjobb barátnőmhöz. Ő csak annyit mondott:

– Végre! Már régóta mondtam neked, hogy többet érdemelsz.

Azóta eltelt három hónap. Minden nap nehéz. Anyám haragszik rám – szerinte szégyent hoztam a családra. Apám nem beszél velem. Gábor anyja üzeneteket írogat: „Még meggondolhatod magad.”

De minden reggel úgy kelek fel: most először önmagam vagyok. Nem valakinek a lánya vagy felesége – hanem Zsófi. Néha félek, néha sírok – de tudom: ezt most magamért teszem.

Vajon hány nő él még ma Magyarországon úgy, hogy csak tűr és hallgat? Hányan választanák inkább önmagukat – ha lenne hozzá bátorságuk?