Saját kezemmel adtam át neked – és ő gondolkodás nélkül elfogadott

– Vedd el, Zsófi! Vedd el tőlem, mielőtt még teljesen elveszítem önmagam! – kiáltottam, miközben a kezemmel görcsösen kapaszkodtam a konyhapultba. A hangom remegett, a szemem könnyben úszott. Zsófi döbbenten nézett rám, mintha nem hinné el, amit hall.

– Miről beszélsz, Anna? – kérdezte halkan, de a hangjában ott vibrált a félelem és a kíváncsiság.

– Tamást. A férjemet. Már nem bírom tovább. Szeretlek téged is, de őt már nem tudom szeretni. És tudom, hogy te… – elakadtam, mert a torkomban gombóc nőtt. – Tudom, hogy te mindig is szeretted őt.

Zsófi arca elvörösödött. Zavartan lesütötte a szemét, majd halkan megszólalt:

– Anna, ez őrültség. Nem lehet csak úgy… Nem vagyok ilyen ember.

– De az vagy! – csattantam fel, és magam is meglepődtem a hangomon. – Mindig is az voltál. És én is ilyen vagyok. Nézd meg, mit csináltam az életemmel! Hét év házasság után most itt állok, és azt kívánom, bárcsak valaki más lenne a helyemen.

A konyhában csend lett. Az ablakon túl a májusi eső kopogott, mintha csak az én könnyeimet utánozná. Tamás még nem ért haza a munkából; tudtam, hogy van még időnk megbeszélni mindent.

– Anna, kérlek… – Zsófi közelebb lépett, megfogta a kezem. – Mi történt veled? Miért akarod ezt?

– Mert szerelmes lettem valaki másba – suttogtam végül. – És nem tudok úgy Tamás mellett élni, hogy közben minden este másra gondolok. De ő jó ember. Nem érdemli meg, hogy csak úgy kidobjam. És te… te mindig ott voltál neki. Láttam rajtad.

Zsófi szeme megtelt könnyel.

– Ez nem igazságos velem szemben sem! Én nem akarok boldogságot építeni abból, ami neked fájdalmat okoz.

– De hát miért ne? – nevettem fel keserűen. – Magyarországon mindenki szenved valami miatt. Legalább ti ketten legyetek boldogok!

Aztán leültem az asztalhoz, és öntöttem magunknak egy-egy pohár bort. Zsófi remegő kézzel vette el.

– És Tamás? Mit fog szólni ehhez?

– Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Talán örülni fog, hogy végre valaki igazán szereti. Én már csak árnyéka vagyok önmagamnak mellette.

Ekkor megszólalt a kapucsengő. Mindketten összerezzentünk.

– Ez ő lesz – suttogta Zsófi.

– Igen – mondtam, és hirtelen úgy éreztem, mintha minden levegő kiszökött volna a tüdőmből.

Tamás belépett, fáradtan ledobta a kabátját.

– Sziasztok! Mi ez a temetési hangulat? – próbált viccelődni, de rögtön megérezte a feszültséget.

– Le kell ülnöd – mondtam neki határozottan.

Leült. Zsófi némán bámulta az asztalt.

– Tamás… – kezdtem el lassan. – Szeretnék őszinte lenni veled. Már egy ideje érzem, hogy valami nincs rendben köztünk. Próbáltam harcolni érte, de… nem megy tovább.

Tamás arca megkeményedett.

– Van valakid? – kérdezte halkan.

Bólintottam.

– És most mit akarsz? Elhagysz?

– Igen – mondtam ki végül remegő hangon. – De nem akarom, hogy egyedül maradj. Zsófi… ő mindig melletted állt. Szeret téged.

Tamás döbbenten nézett rám, majd Zsófira.

– Ez most valami rossz vicc? – kérdezte végül.

– Nem viccelek – feleltem halkan. – Én már nem tudok neked adni semmit. De ő igen.

Hosszú csend következett. Tamás felállt, az ablakhoz ment, hátat fordított nekünk.

– Tudod, Anna… azt hittem, mindent kibírunk együtt. Hogy majd lesznek nehézségek, de túléljük. De ha te már döntöttél…

– Döntöttem – mondtam ki újra.

Zsófi ekkor felállt mellőlem.

– Tamás… én soha nem akartam közétek állni. De ha Anna így döntött… én itt leszek neked, ha szükséged van rám.

Tamás lassan megfordult. A szeme vörös volt a visszafojtott könnyektől.

– Most azt várjátok tőlem, hogy egyikőtökből átsétáljak a másikhoz? Mint egy bútordarab?

– Nem! – kiáltottam fel kétségbeesetten. – Csak azt akarom, hogy ne maradj egyedül!

Tamás keserűen elmosolyodott.

– Magyarországon mindenki egyedül van belül – mondta halkan. – De legalább most már tudom az igazat.

A következő napokban minden széthullott körülöttünk. Anyám sírva hívott fel:

– Anna! Mit művelsz? Egy családot dobsz el! Mit fognak szólni a rokonok? A szomszédok már így is pletykálnak!

Apám csak annyit mondott:

– Mindig is túl büszke voltál magadra…

A munkahelyemen is megérezték rajtam a változást; egyre többet hibáztam, főnököm figyelmeztetett:

– Anna, ha így folytatod, baj lesz!

De engem már semmi sem érdekelt igazán. Csak az járt a fejemben: vajon jól tettem-e? Vajon lehet-e így újrakezdeni?

Zsófi próbált segíteni Tamásnak átvészelni az első heteket. Elmentek együtt sétálni a Margitszigetre; láttam őket egyszer véletlenül a villamosról leszállva. Összeszorult a szívem: mintha valaki kitépett volna belőle egy darabot.

Egy este Zsófi felhívott:

– Anna… Tamás nagyon magába zuhant. Nem beszél senkivel, csak ül otthon és bámulja a falat.

– Segíts neki! Te vagy az egyetlen reménye!

– És te? Te hogy vagy?

Nem tudtam válaszolni.

Az új szerelmemmel sem volt minden tökéletes; Gergő más világ volt: szenvedélyesebb, de önzőbb is Tamásnál. Egyre gyakrabban veszekedtünk apróságokon: pénzen, időbeosztáson, családlátogatásokon.

Egyik este Gergő rám förmedt:

– Anna! Neked soha semmi nem jó! Miért nem tudsz egyszerűen boldog lenni?

Nem tudtam rá válaszolni. Talán tényleg bennem van a hiba?

Közben Tamás lassan kezdett talpra állni Zsófi segítségével. Egyre többet mosolygott; egyszer még egy közös fotót is láttam róluk a Facebookon egy balatoni kiránduláson.

Anyám újra hívott:

– Látod? Nélküled is boldogulnak! Megérte?

Csak sírtam némán a telefonba.

Aztán egy nap Zsófi keresett fel személyesen:

– Anna… Szeretném, ha tudnád: soha nem akartam elvenni tőled Tamást. De most már szeretem őt igazán… és ő is engem választott végül.

Bólintottam; nem volt bennem harag. Csak üresség.

Most itt ülök egyedül az albérletemben Zuglóban, hallgatom az esőt az ablakon túl és azon gondolkodom: vajon lehet-e boldogságot építeni mások szenvedésére? Vagy mindannyian csak sodródunk az életben egyik fájdalomtól a másikig?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani magunknak azt, ha valaki mást boldoggá teszünk úgy, hogy közben magunkat elveszítjük?