„Rosszul vagyok attól, hogy a lányom szerint rossz nagymama vagyok” – Egy anya vallomása

– Anya, te sosem segítesz igazán! – kiabálta rám Zsófi, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A hangja remegett, a szeme könnyes volt. Az unokáim, Marci és Lili, a nappaliban játszottak, de a feszültség átszűrődött hozzájuk is: Marci abbahagyta az autók tologatását, Lili pedig csak némán bámult maga elé.

Én ott álltam, 55 évesen, fáradtan egy hosszú műszak után, és próbáltam összeszedni magam. A férjem, Pista, már hónapok óta ágyhoz kötött. A nyugdíja alig elég a gyógyszerekre, én pedig még mindig dolgozom a helyi élelmiszerboltban, hogy valahogy kihúzzuk hó végéig. Zsófi, a lányom, 35 éves, két gyerekkel és most már munka nélkül. A férje elhagyta őket tavaly ősszel. Azóta minden nap egy harc.

– Zsófi, kérlek… én is csak ember vagyok – próbáltam halkan válaszolni. – Nem tudok minden nap itt lenni. Pista mellettem van otthon, szüksége van rám. És dolgoznom is kell…

– De anya! Nekem sincs senkim! Mit csináljak? Hova tegyem a gyerekeket? Nem tudok így munkát keresni! – zokogta.

A szívem összeszorult. Emlékszem, amikor Zsófit szültem 20 évesen. Egyedül voltam akkor is – az anyám már nem élt, apám meg sosem törődött velem. Mindent magamnak kellett megoldanom. Most mégis úgy érzem, mintha mindenki tőlem várná a megoldást.

Aznap este hazamentem. Pista csendben feküdt az ágyban, a tévé halkan duruzsolt. Leültem mellé.

– Mi történt? – kérdezte halkan.

– Zsófi… megint veszekedtünk. Szerinte rossz nagymama vagyok, mert nem tudok mindig ott lenni nekik – sóhajtottam.

Pista csak bólintott. – Tudod, hogy mindent megtettél érte. De most már magára kell találnia.

Éjszaka alig aludtam. A gondolatok csak kavarogtak bennem: vajon tényleg rossz nagymama vagyok? Megtehetném-e mégis? De mi lesz akkor Pistával? És velem?

Másnap reggel Zsófi hívott.

– Anya… sajnálom a tegnapit – mondta csendesen. – Csak… annyira kétségbe vagyok esve.

– Tudom, kicsim. De nekem is nehéz – válaszoltam. – Próbáljunk együtt megoldást találni.

Hetek teltek el így: Zsófi próbált munkát keresni, én néha elhoztam az unokákat az oviból, de minden alkalommal úgy éreztem, hogy kevés vagyok. A boltban is egyre nehezebben bírtam a tempót: a derekam fájt, a lábam dagadt estére. Otthon Pistát ápoltam, közben főztem, mostam rá és magamra is.

Egyik este Marci odabújt hozzám.

– Mama, te miért vagy mindig fáradt?

Elmosolyodtam, de belül sírtam.

– Mert sokat dolgozom, kis szívem.

– Akkor majd én segítek neked! – mondta lelkesen.

Lili is odajött, átölelt. Abban a pillanatban rájöttem: nem az számít, hogy mennyi időt töltök velük, hanem hogy amikor együtt vagyunk, igazán jelen vagyok-e.

De Zsófi továbbra is neheztelt rám. Egyik este újra összevesztünk:

– Anya! Mindenki másnak segít a nagymamája! Miért pont nekem nem jut?

– Mert én nem vagyok mindenki más! Nekem is van életem! – kiáltottam vissza dühösen.

Aztán csend lett. Mindketten sírtunk.

Pár nap múlva Zsófi felhívott:

– Anya… beszéltem az önkormányzatnál egy családsegítővel. Talán tudnak segíteni nekünk…

Megkönnyebbültem. Talán végre nem csak rajtam múlik minden.

Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Néha még mindig fáj, amikor azt mondja: „Te sosem voltál igazi nagymama.” De tudom: mindannyian csak túl akarunk élni valahogy ebben a világban.

Néha elgondolkodom: vajon tényleg rossz nagymama vagyok? Vagy csak túl sokat várnak tőlem? Ti mit tennétek a helyemben?