Remény a romok között: Az én utam a diagnózistól a sikerig
– Nem fogod túlélni a huszadik születésnapodat sem, Kristóf – mondta az orvos, miközben anyám kezét szorította. A kórházi neonfények ridegen világították meg a szobát, ahol az életem egyetlen mondatban összefoglalták. Anyám sírt, apám ökölbe szorított kézzel nézett ki az ablakon. Én csak ültem, és próbáltam felfogni, hogy mostantól minden nap ajándék.
A diagnózis után minden megváltozott. A barátaim eltávolodtak, mintha a betegségem fertőző lenne. Az iskolában is furcsán néztek rám, a tanárok sajnáltak, a diákok suttogtak mögöttem. Egyedül Marci, a legjobb barátom maradt mellettem. Egyik délután, amikor épp a Margitszigeten sétáltunk, megkérdezte:
– Te félsz a haláltól?
– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Inkább attól félek, hogy nem lesz időm élni.
Otthon sem volt könnyebb. Anyám minden reggel sírva ébresztett, apám pedig egyre többet dolgozott, hogy ne kelljen szembenéznie velem. A testvérem, Zsófi, csak csendben figyelt, néha odabújt hozzám esténként.
A kezelések fájdalmasak voltak. Hetente jártam a Szent László Kórházba, ahol a nővérek már névről ismertek. Egyikük, Ilonka néni, mindig hozott nekem egy kis csokit vagy viccet mesélt. Ő volt az első, aki azt mondta:
– Kristóf, te erősebb vagy, mint gondolod.
Ez a mondat velem maradt. Minden alkalommal, amikor úgy éreztem, feladom, Ilonka néni hangja visszhangzott a fejemben.
A családom közben lassan széthullott. Anyám depressziós lett, apám egyre többet ivott. Egy este hatalmas veszekedés tört ki.
– Miért pont velünk történik ez? – kiabálta anyám.
– Elég volt már ebből a sajnálkozásból! – vágott vissza apám.
– Én nem akartam beteg lenni! – törtem ki én is.
Aznap este Zsófi odabújt hozzám.
– Ne haragudj rájuk – suttogta. – Ők is félnek.
Az iskolában próbáltam láthatatlan lenni. De egy nap a magyar tanárnőm, Katalin néni megkért, írjak egy fogalmazást arról, mit jelent számomra az élet. Leírtam mindent: a félelmeimet, a haragomat, a reményeimet. Másnap felolvasta az egész osztálynak. Sokan sírtak. Akkor először éreztem, hogy talán mégis van értelme annak, amin keresztülmegyek.
A gimnázium végére már nemcsak túléltem – éltem is. Kitűnő eredménnyel érettségiztem le. Az orvosok csodának nevezték. A családom lassan újra egymásra talált: anyám terápiára járt, apám leszokott az italról. Zsófi pedig mindig ott volt mellettem.
Felvettek az ELTE-re magyar szakra. Az első év nehéz volt: új emberek, új kihívások. De végre úgy éreztem, nem csak a betegségem vagyok. Barátokat szereztem, szerelmes lettem egy lányba, Emesébe. Ő volt az első, aki nem sajnált.
Egyik este együtt ültünk a Gellért-hegyen.
– Mit szeretnél elérni az életben? – kérdezte.
– Szeretném elmesélni az embereknek a történetemet – feleltem. – Hogy lássák: mindig van remény.
Az egyetemet kitűnő eredménnyel végeztem el. A diplomaosztón én mondhattam el a búcsúbeszédet. Anyám sírt a büszkeségtől, apám először ölelt meg igazán férfiként.
Most itt ülök egy budapesti szerkesztőségben újságíróként. Minden nap hálát adok azért, hogy élhetek és írhatok. Néha még mindig félek – de már nem attól, hogy meghalok, hanem attól, hogy nem használom ki eléggé az időt.
Sokan kérdezik tőlem: Hogy bírtad ki? Mi adott erőt? Talán csak annyi: sosem akartam áldozat lenni. Harcoltam magamért és azokért is, akik már nem tudnak harcolni.
Vajon hányan élnek még ma is csendben a félelmeikkel? Hányan hiszik el azt, amit mások mondanak róluk? És vajon mikor jön el az a nap, amikor mindenki elhiszi: lehet másképp is élni?