Ramenleves és Csend: Hogyan Próbáltam Kitenni a Saját Gyerekeimet a Lakásomból
– Már megint a ramenleves? – kérdezte Zsófi, miközben lehuppant a konyhaasztalhoz, és a telefonját bámulta. – Anyu, nem lehetne legalább egyszer valami rendes vacsora?
A kanapén ülő Bence csak felhorkantott. – Majd ha lesz pénz, Zsófi. Addig örülj, hogy van mit enni.
Én csak álltam a tűzhely mellett, és próbáltam nem sírni. A gázóra kattogása, a hűtő zúgása, a gyerekeim panaszkodása – mindennap ugyanaz. Hatvanhárom éves vagyok, özvegy, és már négy éve nyugdíjas. A lakásom egy panelház harmadik emeletén van Zuglóban, három szoba, egy konyha, egy fürdő. Amikor még fiatalok voltak, azt hittem, majd egyszer mind elköltöznek, lesz saját életük. Most meg itt ülnek, huszonnyolc és harminckét évesen, és úgy tűnik, eszük ágában sincs elmenni.
– Zsófi, ha nem tetszik a vacsora, főzz magadnak – mondtam halkan.
– Majd ha lesz saját konyhám – vágta rá gúnyosan.
Bence fel sem nézett a laptopjából. – Anyu, ne kezd már megint. Tudod jól, hogy nincs pénzünk albérletre. Te is tudod, mennyibe kerül most egy normális lakás Budapesten.
Persze hogy tudom. Minden hónapban számolom a forintokat: nyugdíj, rezsi, élelmiszer. A gyerekeim dolgoznak ugyan – Zsófi egy könyvesboltban eladó, Bence informatikusnak tanult, de csak részmunkaidős állása van –, de egyikük sem keres annyit, hogy ki tudnának költözni. Vagy legalábbis ezt mondják.
De én már nem bírom tovább. Minden nap ugyanaz: mosogatok utánuk, mosok rájuk, főzök nekik. Nincs egy perc nyugtom sem. Néha azt érzem, mintha soha nem nőnének fel.
Egy este aztán eldurrant az agyam. Zsófi épp a barátnőjével telefonált hangosan a szobájában, Bence pedig a nappaliban játszott valami lövöldözős játékkal. Én meg ott ültem a konyhában egyedül, és csak bámultam a falat.
– Elég volt! – kiáltottam be a nappaliba. – Beszélni akarok veletek!
Mindketten kijöttek, Zsófi szemforgatva, Bence kelletlenül.
– Mi van már megint? – kérdezte Zsófi.
– Az van – kezdtem remegő hangon –, hogy nem bírom tovább ezt az egészet. Felnőttek vagytok. Itt az ideje, hogy elköltözzetek.
Csend lett. Olyan csend, amitől összeszorult a gyomrom.
– Anyu… – kezdte Bence –, te most komolyan ki akarsz tenni minket?
– Nem akarok senkit kitenni – mondtam halkan –, de nekem is jár egy kis nyugalom. Egész életemben értetek dolgoztam. Most szeretnék egy kicsit magamra is gondolni.
Zsófi sírni kezdett. – Hova menjünk? Nekem nincs hova mennem! Nem keresek annyit! Mit akarsz tőlünk?
– Azt akarom – mondtam –, hogy próbáljatok meg önállóak lenni. Keressetek albérletet együtt! Vagy vidéken! Vagy valahol! De nem maradhattok örökké itt.
Bence dühösen felállt. – Tudod mit? Ha ennyire zavarunk, majd keresek valamit! De ne csodálkozz, ha soha többé nem jövök vissza!
Aznap este nem aludtam semmit. Hallottam Zsófit sírni a szobájában, Bence pedig egész éjjel csapkodta az ajtókat. Másnap reggel csend volt. Olyan csend, amilyenre mindig is vágytam – de most inkább félelmetes volt.
A következő hetekben mindenki feszült volt. Zsófi alig szólt hozzám, Bence csak akkor jött elő a szobájából, ha muszáj volt enni vagy zuhanyozni. Próbáltam beszélgetni velük, de csak falakba ütköztem.
Egyik este aztán Bence leült mellém a konyhában.
– Anyu… Sajnálom. Tudom, hogy nehéz neked is. Csak… félek. Mi van, ha nem sikerül? Ha elveszítem az állásom? Ha nem tudom fizetni az albérletet?
Megsimogattam a kezét. – Mindannyian félünk valamitől. De muszáj megpróbálni. Én is féltem, amikor apát elvesztettem… amikor egyedül maradtam veletek. De valahogy mindig ment tovább az élet.
Zsófi is csatlakozott hozzánk.
– Én is félek – mondta halkan. – De igazad van… Nem maradhatunk örökké itt.
Végül közösen kezdtünk albérletet keresni nekik. Nem volt könnyű: mindenhol horror árak, kauciók, lepusztult lakások. De végül találtunk egy kis garzont Újpesten, amit együtt ki tudtak venni.
Az utolsó estén együtt vacsoráztunk – ramenlevest főztem újra, de most valahogy mindenkinek jobban ízlett.
Amikor elmentek, üres lett a lakás. Hiányoztak a hangok, a veszekedések is… de végre volt egy kis csendem.
Most itt ülök a konyhában egyedül, és azon gondolkodom: vajon jól tettem? Vajon tényleg jobb így mindenkinek? Vagy csak önző voltam? Ti mit tennétek az én helyemben?