„Pauza? Előbb fizesd ki a hitelt!” – Egy budapesti lakás árnyékában

– Hogy képzelted ezt, anya? – kiáltottam, miközben a cipőmet lerúgva átléptem a nappaliban szétdobált ruhákon. A konyhából sült kolbász szaga áradt, de nem az én főztöm volt. Az asztalon egy félig megevett pizza doboza, mellette sörösdobozok – mindezek közepén ott ült Gergő, a bátyám, aki évek óta nem dolgozott rendesen.

– Csak néhány napra engedtem be – mondta anya védekezően, miközben a hűtőből vizet töltött magának. – Neked úgyis ott volt a zlatibori pihenés, gondoltam, nem zavar majd.

A kezem ökölbe szorult. Hónapok óta minden forintomat a lakáshitelre költöttem, hogy végre legyen egy saját helyem Budapesten. Mindenki azt mondta, ez lesz az első lépés a felnőtt élethez. De senki sem figyelmeztetett arra, hogy a családod lehet az első, aki keresztbe tesz neked.

Gergő rám sem nézett. A telefonját nyomkodta, mintha csak vendég lenne egy idegen lakásban. – Ne hisztizz már, Zsófi! – szólt oda félvállról. – Anyánk mondta, hogy maradhatok.

– Ez az én lakásom! – csattantam fel. – Én fizetem a hitelt, én dolgozom napi tíz órát érte. Te meg csak idejössz és… és mindent széthagysz!

Anya sóhajtott. – Gergőnek most nehéz időszaka van. Nem tudod elképzelni, milyen nehéz neki.

– És nekem? Nekem könnyű? – kérdeztem elcsukló hangon. – Amikor könyörögtem, hogy segítsetek a törlesztőrészletekkel, csak annyit mondtál: „Ez a te döntésed volt.” Most meg Gergőnek minden jár?

A feszültség vibrált köztünk. A gyerekkorunk jutott eszembe: mindig Gergő volt az első, akinek mindent elnéztek. Ha rossz jegyet hozott haza, „biztos csak rossz napja volt”. Ha én sírtam vagy panaszkodtam, „Zsófi, ne légy ilyen érzékeny!”

Most pedig itt álltam harmincévesen, egyedül egy lakásban, amit mindenki más magáénak érzett rajtam kívül.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, miközben Gergő horkolása átszűrődött a nappaliból. Anyám már rég hazament, de az ő árnyéka is ott maradt: az elvárásoké, hogy mindig mindent megoldjak helyettük.

Másnap reggel Gergő még mindig ott volt. A kávéfőzőt használta, mintha mindig is itt lakott volna.

– Mikor mész el? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom. Anyával beszélj erről – felelte vállat vonva.

Felrobbant bennem valami. Felhívtam anyát.

– Anya, ezt nem csinálhatod velem! Ez az én otthonom! Nem akarok minden nap úgy hazajönni, hogy félek attól, ki lesz itt!

– Zsófi, ne légy önző! Gergőnek most tényleg szüksége van ránk. Te legalább dolgozol és van hol laknod.

– De anya! Én ezért megdolgoztam! Miért mindig nekem kell mindent elviselnem?

A vonal túloldalán csend lett. Végül csak ennyit mondott:

– Majd megbeszéljük vasárnap ebédnél.

A vasárnapi ebéd mindig is szent volt nálunk. Most azonban úgy mentem oda, mint egy háborúba. Apám csendben kanalazta a levest, mintha semmit sem hallana abból, ami körülötte zajlik.

– Zsófi túlreagálja – mondta anya Gergő védelmében. – Egy kis családi segítség senkinek sem árt.

– De miért mindig csak nekem kell segítenem? – kérdeztem újra.

Gergő csak mosolygott gúnyosan.

– Mert te vagy az okos lány – mondta apám halkan.

Aznap este eldöntöttem: elég volt. Hazamentem és leültem Gergővel beszélni.

– Egy hetet kapsz – mondtam neki határozottan. – Utána menned kell. Ez az én lakásom, és nem fogom hagyni, hogy tönkretedd azt az egyetlen dolgot, amiért évekig dolgoztam.

Gergő először dühös lett, majd megsértődött. Anyám napokig nem szólt hozzám rendesen. Apám csak annyit mondott: „Majd elmúlik.”

De nem múlt el. A családunkban valami végleg eltört. Azóta is gyakran gondolkodom azon: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ a családi segítség és az önfeladás között?