Parapetiparti magyar módra: Amikor a vendégségből rémálom lesz
– Ne vedd zokon, de ezt így nem lehet – csattant fel Éva hangja, miközben a konyhaasztal fölött állt, kezében egy nedves ronggyal, amit már harmadszor csavart ki aznap este. A vendégségnek indult este már rég nem a pogácsáról vagy a frissen főzött kávéról szólt. Ott ültem a szűk konyhában, a régi, kopott linóleumon keresztbe tett lábakkal, és próbáltam nem észrevenni a feszültséget, ami Éva és az anyja, Marika között vibrált.
– Anyu, kérlek, most ne kezd el! – szólt vissza Éva, miközben a poharakat rendezgette. – Vendégeink vannak.
Én csak zavartan mosolyogtam, próbáltam oldani a hangulatot. – Semmi gond, Marika néni, igazán nem zavar, ha egy kicsit rendet rakunk.
De Marika néni csak legyintett. – Az én házamban rendnek kell lennie! – mondta, és közben úgy nézett rám, mintha én lennék a rendetlenség forrása. Aztán hirtelen leült velem szemben, és mélyen a szemembe nézett. – Tudod, kislányom, nálunk mindig is fontos volt a tisztaság. Az embernek legalább ennyije legyen.
Éva sóhajtott. – Anyu, ez most tényleg nem erről szól.
De Marika néni nem hagyta annyiban. – Hát miről szólna? Arról, hogy mindenki csak jön-megy, aztán itt hagyja maga után a koszt? Nézd meg ezt az asztalt! – mutatott rá a morzsákra. – Régen ilyet nem tűrtem volna el.
A levegő egyre sűrűbb lett. A pogácsa már kihűlt, a kávé is csak félig fogyott el. Éva idegesen törölgette a poharakat, én pedig azon gondolkodtam, vajon miért érzem magam felelősnek egy olyan helyzetben, amihez semmi közöm.
Aztán egyszer csak kitört belőlem: – Marika néni, én tényleg nem akartam felfordulást okozni. Ha zavarom Önöket, inkább hazamegyek.
Éva rám nézett, szemében könnyek csillogtak. – Ne menj el! – kérlelt halkan. – Ez nem miattad van.
Marika néni felállt, és hirtelen olyan fáradtnak tűnt, mint még soha. – Tudjátok ti egyáltalán, milyen nehéz volt nekem mindent egyedül csinálni? Apátok mindig csak dolgozott, én meg itt maradtam ezzel az egész házzal… És most is csak azt látom, hogy mindenki elvárja tőlem a rendet.
Éva odalépett hozzá, megfogta a kezét. – Anyu, mi már felnőttek vagyunk. Nem kell mindent egyedül csinálnod.
De Marika néni csak megrázta a fejét. – Nem értitek ti ezt…
A csend szinte fájt. Próbáltam visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még gyerekként jártam át hozzájuk játszani Évával. Akkoriban Marika néni mindig mosolygott, süteménnyel kínált minket, és sosem szólt ránk a morzsák miatt. Mi változott meg azóta?
Éva leült mellém. – Ne haragudj rá – suttogta. – Mióta apa meghalt… minden más lett. Anyu mintha elvesztette volna önmagát. A rend az egyetlen kapaszkodója.
Bólintottam. Megértettem. De közben ott motoszkált bennem valami más is: vajon meddig lehet segíteni valakinek anélkül, hogy tolakodónak tűnnénk? Hol húzódik a határ a segítő szándék és a túlzott beavatkozás között?
A beszélgetés lassan átterelődött más témákra: munkahelyi gondok, lakáshitel törlesztése, Éva testvérének külföldi élete. De minden mondat mögött ott lappangott valami kimondatlan feszültség.
Aztán egyszer csak megszólalt Marika néni: – Tudjátok… amikor fiatal voltam, én is szerettem volna máshogy élni. Nem csak takarítani meg főzni egész nap. De aztán jöttetek ti… és valahogy minden más lett.
Éva szeme könnyes lett újra. – Sajnálom, anyu…
– Nem kell sajnálni – mondta Marika néni halkan. – Csak néha jó lenne, ha valaki engem is megértene.
Ott ültem két generáció között: az egyikük próbált megfelelni az anyai elvárásoknak és közben saját életét élni; a másik pedig kapaszkodott abba az egyetlen dologba, amit még irányíthatott: a rendbe.
Az este végén Éva kikísért az ajtóig.
– Köszönöm, hogy itt voltál – mondta fáradt mosollyal.
– Én köszönöm… hogy beengedtél ebbe az egészbe – válaszoltam őszintén.
Ahogy hazafelé sétáltam az üres utcán, azon gondolkodtam: vajon tényleg segítünk egymásnak azzal, ha mindig mindent meg akarunk oldani helyettük? Vagy néha jobb lenne csak csendben meghallgatni egymást?
Ti mit gondoltok? Hol van az egészséges határ segítés és tolakodás között? Vajon mennyit bír el egy család titkokkal és elvárásokkal terhelve?