„Papa, miért nem akarod, hogy jobban éljünk?” – Egy magyar család harca a generációk között
– Papa, miért nem akarod, hogy jobban éljünk? – kérdezte Anna, a legidősebb unokám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elrejteni remegő kezeimet a bögre mögött. A szívem összeszorult. A hangja nem volt vádló, inkább szomorú és értetlen. A háttérben a tévé halkan duruzsolt, de minden más zaj megszűnt létezni abban a pillanatban.
Nem tudtam rögtön válaszolni. A tekintetem a régi, repedezett linóleumra szegeződött. Eszembe jutott apám, ahogy ugyanígy ült egykor az asztalnál, amikor én voltam gyerek. Ő sem tudott mit kezdeni a változással. Most én vagyok az öreg, akitől mindenki választ vár.
Az utóbbi hónapokban minden napom ugyanúgy telt: reggelente felkeltem, megfőztem a kávét, aztán jöttek a hívások. Először a lányom, Zsuzsa telefonált: „Apa, tudnál segíteni egy kis pénzzel? A gyerekeknek új cipő kellene.” Délután az unokám, Bence: „Papa, elromlott a biciklim, nem tudnál adni egy kis kölcsönt?” Este pedig Zsuzsa férje, Tamás: „János bátyám, ha tudna egy kis tüzelőt szerezni télre…”
A nyugdíjam kevés volt. Mindig is kevés volt. De sosem tudtam nemet mondani nekik. Minden fillért félretettem, amit csak lehetett. Néha magamnak sem vettem gyógyszert, csak hogy nekik jusson. De úgy éreztem, mintha egy feneketlen kútba önteném a pénzt és az energiámat.
Egyik este Zsuzsa sírva jött át hozzám. – Apa, nem bírom tovább. Tamás elvesztette az állását, a gyerekek éhesek… Miért nem adod el azt a földet? – kérdezte remegő hangon.
A föld… Az apám hagyta rám. Az ő apja is azon dolgozott. Nekem az jelentette az otthont, a múltat, mindent, amit valaha elértem. De Zsuzsa szemében csak egy darab föld volt, amit pénzre lehet váltani.
– Nem értheted – mondtam halkan. – Az a föld… az mindenünk.
– De apa! Mi lesz velünk? Mit ér nekünk az a föld, ha éhesek vagyunk? – kiabált rám.
A szomszédok is hallották. Másnap már mindenki erről beszélt a faluban. „János nem segít a családjának.” „Bezzeg régen ilyen nem volt.”
Éjszakánként nem tudtam aludni. Hallottam apám hangját: „A földet soha ne add el! Az tart meg minket!” De hallottam Zsuzsa sírását is.
Egy reggel Anna ült le mellém. Nem szólt semmit, csak nézett rám nagy barna szemeivel. Végül megszólalt:
– Papa, miért nem akarod, hogy jobban éljünk?
A kérdés úgy vágott belém, mint egy kés. Vajon tényleg csak önzőségből ragaszkodom a múlthoz? Vagy félek attól, hogy ha elengedem azt a földet, akkor végleg elveszítem apámat is?
Aznap este összehívtam a családot. – Beszélnünk kell – mondtam komoran.
Tamás rögtön támadásba lendült: – János bátyám, maga mindig csak magára gondol! Mi lesz velünk?
Zsuzsa sírt. Anna csendben ült.
– Nem értitek… – kezdtem el remegő hangon. – Az a föld… az apám emléke. Az én életem munkája. Ha eladom… mintha mindent feladnék.
– De papa! Mi is itt vagyunk! Mi vagyunk a családod! – kiáltott fel Anna.
Hosszú csend következett. A falióra kattogása betöltötte a szobát.
Végül megszólaltam:
– Ha tényleg ez kell ahhoz, hogy boldogabbak legyetek… akkor eladom a földet.
Zsuzsa átölelt. Tamás bólintott. Anna sírt.
De amikor aláírtam az adásvételi szerződést pár héttel később, valami meghalt bennem. A pénzből új cipő került Bencének, tüzelő télre, sőt még egy új mosógép is lett Zsuzsáéknál. De én minden reggel üresen néztem ki az ablakon arra a földre, ami már nem az enyém.
Anna egyszer leült mellém.
– Papa… haragszol ránk?
– Nem haragszom – mondtam halkan –, csak keresem magamban azt az embert, aki voltam.
Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon tényleg jobban élünk így? Vagy valamit örökre elvesztettünk mindannyian? Mit gondoltok ti erről?