Ötvenöt négyzetméteren: Három generáció árnyékában

– Anya, hol van a vaj? – kiáltotta be a konyhából Zsófi, a menyem. Hangja éles volt, mint egy frissen fent kés. A falak vékonyak, minden szó átszivárog rajtuk, mintha nem is lenne magánéletünk.

A fürdőszobában ültem a kád szélén, ujjaim a szememhez szorítva, próbáltam elfojtani a sírást. Nem akartam, hogy meghallják. Nem akartam, hogy Kacper, az unokám, lássa a könnyeimet. Ő még csak hat éves, tele van élettel és kérdésekkel, amikre már alig tudok válaszolni.

– Majd veszek holnap! – kiáltottam vissza rekedten, de már nem is tudom, hallották-e. A hangom elveszett a panelzajban: gyereknevetés, tévé, edénycsörgés. Minden nap ugyanaz. Ötvenöt négyzetméter három generációnak – ez már nem otthon, hanem csatatér.

A fiam, Gábor, harmincnyolc éves, mérnök. Amikor tavaly elvesztette az állását, azt hittem, csak átmeneti lesz. Aztán jött a járvány, a megszorítások, és végül már nem volt hova menniük. Zsófi is csak részmunkaidőben dolgozik egy könyvesboltban. Az albérletüket fel kellett mondaniuk. „Majd összebújunk egy kicsit” – mondta Gábor könnyedén. „Kacpernek jó lesz nagymamával.”

De Kacpernek sem jó. Neki sem jó ez a szűkösség, a feszültség. Látom rajta: egyre többet ül a sarokban a plüssmacijával, és néha úgy néz rám, mintha azt kérdezné: „Miért kiabálnak már megint?”

Este, amikor végre mindenki elcsendesedik, Gábor bejön hozzám.

– Anya, ne haragudj Zsófira. Fáradt mostanában… – mondja halkan.

– Tudom – felelem –, de én is fáradt vagyok.

Nem mondom ki: fáradt vagyok attól, hogy minden nap főzök négy emberre, hogy minden fillért háromszor is meg kell forgatni, hogy nincs egy saját sarkom sem ebben a lakásban. Hogy már nem vagyok többé önálló ember, csak valaki mások háttere.

A múlt héten összevesztünk Zsófival. Apróság volt: Kacper összefirkálta a falat filctollal. Én rászóltam – talán túl hangosan –, ő pedig rám förmedt:

– Hagyja már! Maga mindig csak kritizál!

A „maga” szó úgy vágott belém, mint egy pofon. Hiszen én vagyok az anyja férjének! Én adtam nekik otthont! De most már csak teher vagyok?

Aznap este Gábor csendben ült mellettem a konyhában.

– Sajnálom – mondta végül.

– Nem kell bocsánatot kérned – feleltem –, csak… csak nem tudom, meddig bírom még.

Aztán sírtam. Ő meg csak ült mellettem némán.

A fürdőszoba lett a menedékem. Ott legalább becsukhatom az ajtót magamra. Ott nem hallják a gondolataimat:

„Miért érzem magam ilyen végtelenül magányosnak egy zsúfolt lakásban?”

Néha visszagondolok arra az időre, amikor Gábor még kisfiú volt. Akkor is szűkösen éltünk – de valahogy mégis boldogabbak voltunk. Most mindenki idegesebb, türelmetlenebb. A pénz kevés, a tér kevés, az álmok is egyre kisebbek.

Zsófi gyakran panaszkodik:

– Itt sosem lehet egyedül lenni! Még levegőt sem kapok rendesen!

Én csak bólintok. Tudom, mit érez. De nekem sincs hova mennem.

Kacper néha odabújik hozzám este:

– Mama, mikor lesz saját szobám?

Nem tudok mit mondani neki. Csak megsimogatom a fejét.

A barátnőim már régóta mondják:

– Miért nem mondod meg nekik, hogy keressenek másik helyet? Nem vagy köteles mindent elviselni!

De hogyan mondhatnék ilyet? Hova mennének? És mi lenne Kacperrel?

Néha azt érzem, hogy lassan eltűnök ebben az egészben. Már nem vagyok Judit – csak „mama”, „anya”, „nagymama”. Az arcomat sem látom már a tükörben: csak egy fáradt nő néz vissza rám.

Ma reggel újra összevesztünk Zsófival. A mosógép elromlott – ki fogja megjavítani? Ki fizeti ki? Gábor csak hallgatott, én pedig úgy éreztem, menten felrobbanok.

– Nem lehetne egyszer békén hagyni egymást? – tört ki belőlem.

Csend lett. Kacper sírni kezdett.

Most itt ülök újra a fürdőszobában. Hallgatom a lakás zajait: valaki mosogat, valaki halkan beszélget a másik szobában. És én azon gondolkodom: vajon hány család él még így ebben az országban? Hányan érzik magukat ugyanilyen elveszettnek?

Lehet-e még ebből kiutat találni? Vagy örökre ebben a szűk térben maradunk egymás árnyékában?

Talán ti tudjátok a választ… Ti mit tennétek a helyemben?