Ötvenen túl: Egy nő bátorságának története a szerelemért

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – csattant fel Dóri, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültem, remegő kézzel szorongatva a teáscsészét. A forró ital már rég kihűlt, de én még mindig nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek.

– De igen, Dóri – feleltem halkan. – Szeretem őt.

A szavak kimondása után mintha egy hatalmas súly gördült volna le a mellkasomról. De Dóri arcán csak a döbbenet és a harag tükröződött.

– Anyu, ötvenhárom éves vagy! Mit gondolnak majd rólad a szomszédok? És apa emlékét is meggyalázod ezzel!

A szívem összeszorult. Feri, a férjem, öt éve halt meg. Azóta mindenki azt várta tőlem, hogy csendben, méltósággal viseljem az özvegységet. Hogy ne akarjak többet az élettől, mint amit már megkaptam. De amikor megismertem Gábort, minden megváltozott.

Gábor nem volt különösebben jóképű vagy gazdag. Egy egyszerű könyvtáros volt a városi könyvtárban, ahol önkénteskedni kezdtem, hogy ne őrüljek bele a magányba. Az első találkozásunkkor csak annyit mondott: „A könyvek néha többet tudnak rólunk, mint mi magunk.” Akkor még nem sejtettem, mennyire igaza lesz.

A kapcsolatunk titokban kezdődött. Először csak közös kávézások voltak munka után, aztán hosszú séták a Tisza-parton. Gábor figyelmes volt, türelmes és mindig meghallgatott. Olyan érzéseket ébresztett bennem, amikről azt hittem, már rég elfelejtettem őket.

De amikor először mondtam el Dórinak és a fiamnak, Ádámnak, hogy újra szerelmes vagyok, mintha egy bűnt vallottam volna be.

– Anya, ez nem normális – mondta Ádám is ridegen. – Az emberek ilyenkor már az unokáikkal foglalkoznak, nem randizgatnak.

– És ha én nem akarok csak nagymama lenni? – kérdeztem vissza remegő hangon. – Ha én még élni akarok?

A gyerekeim csak néztek rám értetlenül. Mintha valami idegen nyelven beszéltem volna.

A faluban is hamar elterjedt a hír. A boltban Marika néni összesúgott Irénkével mögöttem: „Láttad? Az özvegy Szabóné kézen fogva sétált azzal az új könyvtárossal!”

Hazafelé menet úgy éreztem magam, mint egy bűnös. Minden tekintet ítélkezett felettem. Otthon órákig ültem a sötétben, csak Gábor hívása rángatott vissza a valóságba.

– Hogy vagy? – kérdezte aggódva.

– Nem tudom – sóhajtottam. – Mindenki ellenünk van.

– Nem számítanak mások – mondta halkan. – Csak az számít, hogy te mit akarsz.

De tényleg csak ez számít? Egész életemben másoknak akartam megfelelni: jó feleség voltam Ferinek, jó anya Dórinak és Ádámnak, jó szomszéd Marikának és Irénkének. Most először éreztem azt, hogy magamért kell döntenem.

Egyik este Dóri átjött hozzám. Leült mellém a kanapéra, és hosszú percekig csak hallgattunk.

– Félek érted – mondta végül halkan. – Mi lesz, ha megbánt? Ha újra elveszítesz valakit?

Megfogtam a kezét.

– Lehet, hogy így lesz – mondtam. – De ha most nem próbálom meg, egész életemben bánni fogom.

Dóri sírva fakadt. Átöleltem őt, és először éreztem azt, hogy talán megérti majd egyszer.

A következő hetekben egyre többet találkoztam Gáborral nyilvánosan is. Elmentünk együtt a piacra, beültünk egy cukrászdába Szolnokon. Az emberek néztek minket, de már nem érdekelt annyira. Egyre bátrabb lettem.

Egy vasárnap Gábor nálam ebédelt. Dóri és Ádám is ott voltak. A hangulat feszültséggel volt teli; mindenki kerülte Gábor tekintetét.

– Szeretném megköszönni, hogy elfogadtatok – kezdte Gábor csendesen. – Tudom, hogy nehéz ez mindenkinek.

Ádám csak bólintott, Dóri pedig lesütötte a szemét. De amikor Gábor elment, Dóri odajött hozzám.

– Látom rajtad, hogy boldog vagy vele – mondta halkan.

Elmosolyodtam.

– Igen. Boldog vagyok.

Azóta eltelt fél év. A faluban már kevésbé beszélnek rólunk; talán megszokták, talán csak új pletyka akadt. A gyerekeim lassan elfogadták Gábort; néha még viccelődnek is vele. Én pedig végre úgy érzem: élek.

Sokan azt hiszik, ötven felett már nincs újrakezdés. Hogy az élet lecsendesedik, és csak emlékekből élünk tovább. De én most tudom igazán: sosem késő szeretni vagy újrakezdeni.

Néha még mindig félek attól, mit gondolnak mások. De amikor Gábor rám mosolyog vagy megfogja a kezemet egy séta közben, tudom: jól döntöttem.

Vajon hányan élnek még úgy közöttünk, hogy csak mások elvárásainak próbálnak megfelelni? És vajon hányan merik kimondani: mostantól magamért élek?