Ötvenen túl: Amikor a szerelem jobban fáj, mint valaha
– Ez nem az én parfümöm illata – gondoltam, miközben a férjem, Gábor ingét hajtogattam. Az illat édes volt, idegen, és mintha a szívem is összeszorult volna tőle. Harminchárom év házasság után azt hittem, már mindent ismerek róla – a reggeli kávéját, a kedvenc vicceit, a csendjeit. De ez az illat… ez valami újat hozott. Valami fenyegetőt.
– Gábor, beszélni akarok veled – mondtam este, miközben ő a híradót nézte. A hangom remegett, de próbáltam erős maradni.
– Most? Fáradt vagyok, Éva – sóhajtott fel, de láttam rajta, hogy valami nyugtalanítja.
– Most. Kérlek.
Leült mellém az ágy szélére. A szobában csak a falióra kattogása hallatszott.
– Ki az a nő? – kérdeztem halkan.
Először csak nézett rám, mintha nem értené. Aztán megremegett a szája széle.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Ne hazudj! Érzem rajtad az illatát. Látom rajtad a változást. Már nem nézel rám úgy…
Aztán megtört. Elfordította a fejét, és csak annyit mondott:
– Zsuzsa. A munkahelyről.
Mintha valaki kitépte volna a szívemet. Zsuzsa… Az a Zsuzsa, akiről néha mesélt, hogy milyen vicces, mennyire ért a projektekhez. Soha nem gondoltam volna…
Aznap éjjel nem aludtam. Csak feküdtem a sötétben, és hallgattam Gábor egyenletes lélegzetét. Vajon ő is ébren van? Vajon gondol rám? Vagy már csak rá gondol?
Másnap reggel úgy keltem fel, mintha egy idegen testben lennék. A tükörben egy megtört asszony nézett vissza rám: karikás szemekkel, összeszorított ajkakkal. Hová lett az a nő, aki valaha nevetve táncolt Gáborral a nappaliban? Hová lettem én?
A lányom, Anna észrevette rajtam a változást.
– Anya, minden rendben? – kérdezte egy vasárnapi ebédnél.
– Persze, csak fáradt vagyok – hazudtam neki.
De Anna nem hagyta annyiban. Egy este leült mellém a konyhában.
– Anya… apa megcsal téged?
A kérdés úgy csattant, mint egy pofon. Csak bólintani tudtam.
Anna sírni kezdett.
– Hogy tehette ezt veled? Veled! Ti vagytok az én példaképeim…
Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem, és mindketten sírtunk.
A következő hetekben Gábor próbált közeledni hozzám. Virágot hozott, vacsorát főzött – olyasmit, amit soha korábban. De minden gesztusa mögött ott volt az árulás árnyéka.
– Éva, hibáztam – mondta egyik este. – De szeretlek. Nem akarom elveszíteni a családomat.
– Akkor miért tetted? – kérdeztem könnyek között.
– Nem tudom… Elveszettnek éreztem magam. A munkahelyen mindenki fiatalabb, Zsuzsa figyelt rám… De most látom csak igazán, mennyit jelent nekem az otthonunk.
De vajon elég ez? Elég egy bocsánatkérés ahhoz, hogy begyógyuljanak ezek a sebek?
A barátnőm, Kati azt mondta:
– Éva, gondolj magadra is! Nem csak feleség vagy – nő is vagy. Mit akarsz te igazán?
Sosem gondolkodtam ezen. Mindig Gábor volt az első: az ő igényei, az ő álmai. Most először próbáltam elképzelni egy életet nélküle… Félelmetes volt. De valahol mélyen felszabadító is.
Elkezdtem sétálni esténként a Duna-parton. Hallgattam a város zaját, néztem a fényeket a vízen. Próbáltam újra megtalálni önmagam – azt a nőt, aki valaha voltam.
Egyik este Anna mellém ült a padra.
– Anya… bármit is döntesz, én melletted állok. De ne feledd: te is számítasz.
Megfogtam a kezét és először éreztem azt, hogy talán tényleg van választásom.
Gábor továbbra is próbált bizonyítani. Együtt mentünk párterápiára is – de minden alkalommal úgy éreztem, mintha egy idegen ülne mellettem.
Egy nap aztán kimondtam:
– Nem tudok többé bízni benned. Sajnálom.
Gábor sírt. Én is sírtam. De valahol mélyen megkönnyebbülést éreztem.
Most itt ülök egyedül ebben a csendes lakásban. Néha még mindig érzem azt az idegen illatot – mintha beivódott volna a falakba is. De már nem félek tőle. Mert tudom: túléltem.
Vajon lehet újrakezdeni ötvenen túl? Lehet még hinni abban, hogy vár ránk valami jó? Ti mit tennétek a helyemben?