Ötven felett új életet kezdett a férjem – de nélkülem
– Már megint edzeni mész? – kérdeztem Andrástól, miközben a reggeli kávémat kavargattam. A hangomban akaratlanul is ott csengett a gyanakvás. Ő csak rám mosolygott, azzal az új, magabiztos mosollyal, amit az utóbbi időben gyakorolt a tükör előtt.
– Igen, Zsuzsa. Mostanában jól esik egy kicsit mozogni – válaszolta, miközben felkapta a sporttáskáját. – Ne aggódj, hamar visszaérek.
Néztem utána az ajtóban. Az elmúlt hónapokban András teljesen átalakult: leadott tíz kilót, új frizurát vágatott magának, és olyan ruhákat vásárolt, amilyeneket eddig sosem hordott. Még az illata is más lett – valami fiatalos parfümöt használt. Először azt hittem, mindezt értem teszi. Talán végre észrevette, hogy én is vágyom egy kis figyelemre, törődésre. De ahogy telt az idő, egyre kevésbé voltam biztos ebben.
A barátnőim – főleg Ildikó és Márta – eleinte irigykedve nézték András változását.
– Zsuzsa, neked aztán szerencséd van! – mondta Márta egy kávé mellett. – Az én férjem csak a tévét bámulja egész nap.
De én már akkor is éreztem valami furcsát. András gyakran későn jött haza, és amikor kérdeztem, hol volt, mindig ugyanazokat a sablonos válaszokat adta: „Még egy kicsit futottam”, „A konditeremben beszélgettem egy régi ismerőssel”. Egy este aztán valami eltört bennem.
– András, mondd el őszintén: van valakid? – kérdeztem remegő hangon.
Először csak hallgatott. Aztán lesütötte a szemét.
– Zsuzsa… nem akartalak megbántani. De igen, van valaki – mondta halkan.
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, és néztem azt az embert, akivel harminc éve együtt éltem.
– Ki az? – suttogtam végül.
– Egy kolléganőm. Fiatalabb nálad… nálunk – tette hozzá gyorsan.
Aznap este nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, miközben András a kanapén feküdt. Az emlékek kavarogtak bennem: az első randink a Margitszigeten, az esküvőnk a régi városházán, a gyerekeink születése… Mindent elárult egyetlen pillanat alatt.
A következő hetekben próbáltam tartani magam. A gyerekeink – Gergő és Anna – már felnőttek, de éreztem rajtuk is a feszültséget. Anna egyszer félrehívott:
– Anya, mi történik veletek? Apa olyan furcsa mostanában…
Nem tudtam mit mondani neki. Nem akartam rájuk terhelni a fájdalmamat.
András végül elköltözött. A ház hirtelen üres lett. Minden reggel ugyanaz a csend fogadott. Próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem, olvastam, találkoztam a barátnőimmel. De mindenhol ott volt az űr.
Egy este Ildikó átjött hozzám borozni.
– Zsuzsa, nem hagyhatod, hogy ez tönkretegyen! Nézz magadra: okos vagy, kedves vagy… Miért gondolod, hogy csak András miatt érdemes élni?
Sírva fakadtam. Akkor jöttem rá először igazán: nem csak Andrást veszítettem el, hanem önmagamat is valahol az évek során.
Elkezdtem újra mozogni – de most már magamért. Elmentem egy festőtanfolyamra is; mindig is szerettem volna kipróbálni magam benne. Lassan-lassan visszatért az életkedvem. A gyerekeim is gyakrabban látogattak meg; Anna egyszer még főzni is megtanított egy új receptet.
Egy év telt el azóta, hogy András elment. Néha még mindig fáj, ha meglátom őt az utcán az új párjával. De már nem érzem azt a bénító ürességet. Tudom, hogy újra fel kell építenem magam – talán most először igazán önmagamért.
Vajon hányan élnek hozzám hasonlóan csendben szenvedve? Hányan hiszik el azt a hazugságot, hogy csak mások miatt lehetnek boldogok?